Ha egy könyvnek az első kiadása után egy évvel megjelenik a második kiadása, az általában jót jelent. Ez történt Hász Róbert („civilben” a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője) hetedik regényével, a már a címében is különleges izgalmakat meg század eleji veretet, veretességet idéző, Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című krimijével is, amelynek második kiadását 2018 végén jelentette meg a Kortárs Kiadó.
Bár a történet krimi, a szerző olyan szépirodalmi műgonddal alkotja meg regényét (nem mintha ez a kettő kizárná egymást, de azért nem ezt szoktuk meg, valljuk be), amely az ínyenc olvasónak is nagy örömére válik. Nézzék csak ezt a szinte szükségtelen, mégis a legapróbb részletekig, csakis az írás öröméért és az irodalmi igényesség kedvéért kidolgozott bekezdést: „A micisapkás gesztenyeárustól fél liter gesztenyét kért. Az árus gyors, ügyes mozdulatokkal csavarta tölcsérbe az újságlapot, beleborított egy közepes bögrényit a gőzölgő fekete gubacsokból, majd szorosan összehajtogatta a papírtölcsér tetejét. Kezében a forró csomagocskával, Marcell sietős léptekkel indult haza. Úgy jó a gesztenye, amíg meleg.” Az archaizáló nyelvhasználat csak a legkisebb részletekben érhető tetten, és bár a történet 1902-ben játszódik, a tárgyi kellékek modernizálásával akár ma is történhetne, sőt kiváló és nemes alapanyagul szolgálhatna egy remek és izgalmas filmforgatókönyvhöz.
Ugyanennyire finom és ízlésesen visszafogott a humora, amely még a legbizarrabb helyzetekben is kisimítja az olvasói idegeket: „Mindazonáltal kényelmetlenül érezte magát a pópa otthonában. Oda nem illőnek. Aminek az is oka lehetett, hogy a ház gazdája holtan feküdt a szomszéd szobában.”
A történet, a csavarok, a feszültség fenntartása, a kristálytiszta nyomozólogika, a korszerűség (nyomozónk az elsők között van, aki az ujjlenyomatok segítségével próbálja felderíteni és üldözni a bűnt), a korhűség (soha, egyetlen pillanatra sem kacsint ki a szerző 1902-ből: minek is tenné?) mind-mind briliáns. Lebilincselő, letehetetlen olvasmány, kellő mennyiségű borzongással, elegendő mennyiségű izgalommal, rejtéllyel, humorral, és az olvasó csak csodálkozik, hogy lehet ennyire magabiztosan kézben tartani ennyi szálat. És közben, csak úgy szőrmentén, olyan életbölcsességeket olvashatunk (többnyire idősebb nyomozók szájába adva), hogy a fal adja a másikat – de ezeknek sincs semmiféle didaktikus íze, semmiféle kellemetlen mellékzöngéje, amit egyébként gyakran érezhet az olvasó, ha a szerző a saját világnézetét a szereplőivel mondatja el, tétel- és katekizmusszerűen.
