Morális alapon kritikát írni

Tóth Klára filmkritikus, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja nemrég kapta meg a Balázs Béla-díjat. Ő a visszafogott és kulturált véleménynyilvánítás híve.

A filmesztéta a visszafogott és kulturált véleménynyilvánítás létjogosultságában hisz Fotó: Mirkó István

A filmesztéta a visszafogott és kulturált véleménynyilvánítás létjogosultságában hisz
Fotó: Mirkó István

Kérdésünkre, hogyha végiglapozzuk a könyvet, milyen kép bontakozik ki a magyar valóságról, Tóth Klára kifejtette, szerinte elsősorban a vesztesek országát láthatjuk, mert a dokumentumfilm-készítők szociális érzékenységből ragaszkodnak ahhoz, hogy az elesetteket támogassák. Mint mondta, a nyertesek országa sokkal kevésbé, szinte egyáltalán nem jelenik meg a dokumentumfilmekben, talán azért, mert az érintettek nem akarják feltárni a történeteiket. Hozzátette, hogy új jelenség volt sok dokumentumfilmben a magánéleti szféra érzékeny, mély bemutatása.

– Néhányan szememre vetik, hogy „moralizálok” az írásaimban. De mi mást tehet egy ember, aki ír vagy filmet csinál, mint morális alapállásból indul ki? Nemcsak a technika vívmányai változtatták meg teljes mértékben a filmesek lehetőségeit az elmúlt harminc évben, hanem számolni kell a tabuk megváltozásával is. A XXI. századra a korábban immorális aberráció­nak számító cselekedetek, viszonyrendszerek mindennapivá váltak. Sőt, ezek ábrázolása nélkül film szinte el sem képzelhető. A normalitás pedig kiszorulóban van. Vannak persze pozitív példák is, de kevés. Hogy mindjárt egyet mondjak, én azért szeretem ­Reisz Gábor filmjeit, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant és a Rossz verseket, mert a hétköznapok fiataljai köszönnek vissza a vászonról ironikusan, mégis szerethetőn – emelte ki Tóth Klára.

Az Első generációs szabadság című könyvében az elmúlt harminc év kritikái, tanulmányai, publicisztikái jelentek meg. Szerinte az elmúlt évtizedek legnagyobb problémája az, hogy a magyar értelmiség 1989 után kettészakadt a pártpolitika mentén, és úgy tűnik, hogy az értékek mentén nem lehet a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem megtalálni a közös nevezőt. A magyar filmmel pedig, úgy véli, az a baj, hogy a műhelyként működő stúdiók szétverésével megszűnt a lehetősége annak, hogy együtt tudjanak maradni akárcsak tematikailag vagy stilárisan a filmkészítésről hasonlót gondoló alkotók, és egymást segítve tudjanak dolgozni.

– Most, amikor független producerekkel külön-külön készülnek a filmek, nincs felhajtóerő. Az Elérhetetlen föld előszavában azt írja Nagy László, hogy „Fia­tal tehetségek, ha fölrepülni rajban akarnak, az néha törvényszerű pillanata az irodalomnak”. Ugyanígy volt ez a filmtörténetben is. Amikor létrejött a Balázs Béla Stúdió vagy a dokumentum-játékfilm műfaját meghonosító Budapesti Iskola majd a Társulás Stúdió, a közös alapokról kiindulva többet tudtak létrehozni, mintha mindenki a maga útját járta volna.

Amíg megvoltak a műhelyek, sokkal sikeresebb volt a magyar filmgyártás – hangsúlyozta Tóth Klára, aki a jelenkori magyar filmgyártás másik problémájának azt látja, hogy forgatókönyv-centrikus lett, és a hangsúly a forgatókönyvek fejlesztésén van, amelynek során sokszor azt méregetik, hogy a feszültségnek hányadik percben kell megjelennie. – Ez nagyon távol áll a magyar film hagyományától, sőt azt gondolom, hogy a kelet-európai filmkészítés hagyományától is – tette hozzá a Balázs Béla-díjas filmkritikus.