A kötet hangját meghatározza a minden és a mindegyik egyetlen emberi életre korlátozódó észlelete a múló időnek kitett, véges. De az utolsó, a Visszaút a fekete folyón című vers beszélője visszanéz a dombtetőről, és látja, a révész az érmékkel zsebében már félúton jár a folyón visszafelé, és még sok költemény zárásában olvasunk valamiféle buzdításfélét, de legalábbis reménykedést: van más lehetőségünk is, mint hibáink listájába szintén valamiféle hibaként illeszkedni.
Sőt úgy tűnik, már maga a tűnődés, a szemlélődés, a számvetés tudatos volta, az önvizsgálat is fölvillant valamit, ami a kárhozatból kivezet, mint Az örök mítoszának Ajánlásában: „Hű olvasóm, ne törjön le dalom, / nem kedvszegés; tán kulcs, mely elvezet, / magadba nézz és szólj, én hallgatom: / mi számított, örökre elveszett?”
Bálint Tamás: Hibalista. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest 2018.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!