Ahol együtt ülnek vak, látássérült, siket és ép nézők

Az elmúlt években közel duplájára emelkedett a Pesti Magyar Színház látogatottsága, ezzel a korábban perifériára került teátrumot sikerült ismét a kulturális térképre helyezni. A színház elsőként hozta létre intézményes formában az akadálymentesítést, ezen belül az audio­narrációt és a jelnyelvi tolmácsolást. A Balázs Béla-díjjal kitüntetett Zalán János igazgató ötéves céljai között szerepel, hogy országosan kiterjessze a sérült embereket segítő színházi modelljét, valamint elősegítse a fiatalok kulturális szocializációját.

Fotó: Havran Zoltán

– A Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) válogatói versenyprogramba választották a Pesti Magyar Színház egyik előadását. Volt ilyen valaha a teátrum történetében?

– Amikor átvettem az igazgatást, nem is szerepeltünk a kulturális térképen. Nagy megtiszteltetés volt a POSZT zsűrijének döntése, ez azt jelenti, hogy nálunk is megjelentek a minőségi előadások. Ionesco A székek című darabja Béres Ilonával és Fodor Tamással a főszerepben, Szabó K. István rendezésében érdemelte ki a POSZT-válogatók elismerését. Nagyon örültem, amikor Béres Ilona visszajött hozzánk, elképesztő tehetsége és ikonja a magyar színházi életnek; küldetésnek éreztem az ő visszacsábítását. A művésznő elhúzódó betegsége miatt az orvosai nem javasolták, hogy vállalja azt a fizikai terhelést, amivel A székek előadása jár, emiatt le kellett mondanunk a POSZT-ról. Ám önmagában a lehetőségére is büszkék vagyunk.

– Mi az, amiben újat hoztak a magyar színházi életbe?

– Most érkeztünk el egy olyan ponthoz, hogy stratégiailag kiemelt intézmény lehessen a Pesti Magyar Színház. Büszkén mondhatom, hogy kiváló csapattal dolgozom, akik nélkül nem sikerülhetett volna 47 százalékos látogatottságról 90 százalék fölé emelkednünk. Ez több mint 110 ezer fizető nézőt jelent, és ebben nincs is benne az, amit jótékonyságként tettünk és szeretnénk a jövőben is tenni. Szeretnénk az ifjúság színházi nevelésében sokkal komolyabb szerepet vinni, mint eddig. A Nemzeti Színház mellett szükség van egy olyan teátrumra, amely alkalmas a fiatalok színházba csalogatására, amely megfelelően izgalmas, vonzó és színvonalas. Ezenfelül szeretnénk lehetőséget biztosítani azoknak a fiataloknak és családoknak, akiknek a napi megélhetés biztosítása mellett már nem feltétlenül jutna színházjegyre is, mert nem tudnák megengedni maguknak, hogy rendszeresen színházba járjanak.

– Hogyan segítik az ifjúság kulturális szocializációját?

– A fiatalok vizuális kultúrája, tempója, ízlése egészen más, mint amiben mi otthon érezzük magunkat. Mellesleg mindig is más volt. Az a színházi előadás sikeres, amelyik vonzóvá tud válni számukra. Olyan előadásokban gondolkozunk, amelynek az alkotói ismerik ezt a nyelvet, alkalmazni tudják, és ezzel képesek becsalogatni a fiatalokat. Ha már ott vannak, akkor már jó, mert ha tehetségesek vagyunk – és ez a célunk –, megfertőződnek a színházzal, megszeretik az élményt, és úgy válnak kultúrára fogékony, gondolkodó értelmiségivé, hogy senki nem követett el rajtuk erőszakot.

– Élményhajszoló nemzedéknek is hívják az Y és a Z generációt, amelyek intenzív audiovizuális ingerek között nőnek fel. Miként lehet hozzájuk közelíteni a színház nyelvén?

– A színház mindig képes volt arra a változásra, amit a közönség kikövetelt magának, ebben semmi újdonság nincs. A színház nem múzeum, hanem élő terepe a kísérletezésnek. Ilyen kísérletünk volt például a SunCity-előadásunk, amelyet az MTVA nagy sikerű sorozata, a Holnap tali! producerével közösen hoztunk létre. Ilyen az Időfutár produkciónk is. Ezek által sikerült behoznunk egy olyan közönséget, amely életében nem volt még színházban, mert úgy érezte, hogy a színház valami fennkölt dolog, nem az ő nyelvén beszél. Elemi érdekünk, hogy figyeljük a világ változásait, csak így tudunk a fiatalokkal szót érteni.

– Melyek az évad kiemelten sikeres előadásai?

– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez az évadunk különösen sikeres lett, és szinte minden korosztályt be tudtunk csábítani a színházunkba. A Tündér Lala című előadással az általános iskolásokat tudtuk megszólítani. A kicsit idősebbek esetében az Időfutár az, ami levehetetlen a műsorról. Utóbbiból nem tudunk elég előadást kitűzni, hogy kielégítsük az igényeket. A már említett SunCity is ilyen: múlt héten például álló tapssal üdvözölte a közönség. A zenés vagy musicaldarabok között évek óta siker a Valahol Európában, e mellé lépett be a Legyetek jók, ha tudtok színpadi adaptációja. Ezt a darabot a pápalátogatás időpontjában Csíksomlyón négy alkalommal játsszuk el. Büszkék és izgatottak vagyunk. Óriási megtiszteltetés ez a társulatnak.

– Nincs jó állapotban a színház épülete. Lesz forrás a korszerűsítésre?

– Egy olyan színház, amelyik bizonyította a létjogosultságát, már joggal jelentkezhet a következő színházfelújítási programra.

– Február 1-jétől újabb öt évre szóló kinevezést kapott a színház élére. Mi az elkövetkezendő évek legfőbb iránya?

– A legfontosabb feladatom elérni, hogy a színházi élmény mindenütt akadálymentes legyen. Nálunk minden előadáson együtt ülnek vak, látássérült, siket és ép nézők. Az integrációban hiszek, abban, hogy csak az gyanús és az kelt félelmet, amit nem ismerünk. Audio­narrátorral és jeltolmáccsal dolgozunk. Az ő jelenlétük a színházban a társulatunknak és a nézőinknek is megszokott dolog, és ebben egyedülállók vagyunk az egész országban. Több mint 250 audionarráció­val ellátott előadáson vagyunk túl. A Pesti Magyar Színházban szeretnénk egy olyan műhelyt létrehozni, amelyben az audionarrációhoz szükséges szakemberek gyakorlati képzése is helyet kapna. Olyan szakembereket szeretnénk képezni, akik segítik a kihívással élő emberek kulturális tartalmakhoz való hozzáférését. Hogy ez nem lehetetlen, azt számos európai modell is mutatja, például az angol: Angliában már több mint száz színházban kínálnak akadálymentesített előadásokat. A mi modellünk az autizmussal élő gyerekek társadalmi beilleszkedésében is sikeresen alkalmazható.

– Hogyan tudja az autizmussal élőket támogatni a színház?

– Az autizmusnak alapvetően két nagy csoportja van: az Asperger-szindróma és a Kanner-szindróma. Az Asperger-szindrómába tartozók nem ismerik fel vagy nehezen értelmezik a kommunikációs jelrendszereket. Ezeket a nonverbális jeleket meg kell nekik tanítani, hogy eligazodjanak a mindennapi életben. A mi szerepjátékmintáinkat leíró modellünkkel segíthetjük ezt a tanulási folyamatot, a honlapunkon pedig előre be tudjuk mutatni nekik azokat a hanghatásokat, amelyeket az előadásainkban használunk. Ha meghallgatják, megszokják, és nem kelt félelmet bennük.

– Hány bemutatót terveznek a jövő évadra?

– Négy nagyszínpadi bemutató van tervben: a Pinokkió Vidovszky György rendezésében, egy családi musical, a Kincses sziget, amely az ajánlott irodalomra épít, a Gulliver összművészeti produkció lesz cirkuszművészek bevonásával, valamint Shakespeare Rómeó és Júliája. A kisszínpadon Kosztolányi Dezső Pacsirtája, Miro Gavran Fagyi című darabja és egy Tom Sawyer-feldolgozás.

– Kezdetektől tagja a Tiszta Tao Társaságnak. Hogy látja, miként élik túl a színházak az előadó-művészeti tao megszűnését?

– Attól, hogy egy rendszer új, nem biztos, hogy rosszabb. Fekete Péter kulturális államtitkárnak sikerült olyan szisztémát felállítania, amely kiszűri a visszaélések lehetőségét és valódi forrásokat biztosíthat pályázatok formájában minden alkotóközösségnek. Magam is közvetítőszerepet játszottam abban, hogy az előadó-művészeti szervezetek képviselőivel ajánlatot fogalmazzunk meg a kulturális tárcának, amely végül többnyire be is épült az új rendszerbe. Sokkal több szegmensük van a pályázatoknak, mint korábban volt; például a Lázár Ervin-programban való részvétel lehetősége euró­pai szintű kezdeményezés.

– A program azt szorgalmazza, hogy tizennégy éves korig minden gyerek jusson el színházba.

– Igen, és ez óriási logisztikai feladatot jelent. A Lázár Ervin-programban a társulatok pályázhatnak arra, hogy a környezetükben található iskolákat meghívják. Nem egy szokványos út, ki kell alakítani az új rendszert, az iskoláknak pedig nyitottaknak kell lenniük arra, hogy éljenek a helyi kulturális intézmények adta lehetőségekkel.

– Korábban arról is beszélt, hogy nem preferálja a közalkalmazotti státust, hiszen abban a munkaviszonyban nem motiválhatók a színészek.

– A színészi hivatást nehéz nyolcórás munkaviszonyként értelmezni. A társulati rendszerben viszont hiszek, mert az jó műhelyeket jelent, ahol a színészek motiváltak és megújulásra készek. Ehhez azonban évadokon át követhető koncepcióra, elkötelezett, egymást választó alkotókra van szükség. Vannak sok éve működő társulatok, az időről időre bekövetkező hullámvölgyeikről csak ők tudnának beszámolni. Fontos, hogy mindenki biztonságban tudjon dolgozni, mert a létbizonytalanság aláássa a művészi színvonalat. Éppen ezért a színházművészeti bizottság tagjaként párbeszédet indítottunk a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság, valamint a függetlenek között, hogy újragondoljuk a törvényben lefektetett kifejezéseket. Modernizálni szeretnénk a struktúrát, melyben két fontos szempontot szeretnénk figyelembe venni: nyújtson biztonságot a színészeknek – anélkül, hogy bebetonozná őket egy helyre –, ugyanakkor a honoráriumuk a teljesítményüket is tükrözze. Jó hír, hogy a színészek is nyitottak az új megközelítésre, mert tudják jól, hogy ez újabb lehetőségeket nyithat előttük.

– Híd lehet a két szakmai szervezet között a színházművészeti bizottság?

– Arra törekszem, hogy párbeszéd legyen a szakmai szervezetek között. A bizottság kezdeményezhet kerekasztal-beszélgetéseket, vitákat, mediálhat szakmai konfliktushelyzetekben, de elsősorban az Emberi Erőforrások Minisztériuma vezetőjének szakmai tanácsadó szervezeteként működik, és valóban elsősorban szakmaiak szeretnénk lenni.

– Mit szólt a Magyar Színházi Társaság által mintegy két hete kiadott közleményhez, amelyben a kulturális állami díjazottakra adott javaslataik figyelmen kívül hagyása miatt emeltek szót?

– Ez sokéves gyakorlat, 2001 óta a szakmai szervezeteknek javaslattételi lehetőségük van, azok alapján a miniszter dönt. Meggyőződésem, hogy mindenki, akit felterjesztettek, méltó arra, hogy elismerést kapjon. Azért jól látszik, hogy azok, akik egy-egy évben kimaradnak a díjakból, később megkapják. A minőség nem kérdéses. Fontosabb talán az, hogy a két társaság egyre szorosabban dolgozzon együtt, és minél több olyan alkotót javasoljanak, akiket végül a döntnökök is alkalmasnak tartanak a díjra. Abban az épületben dolgozom, ahol Makláry Zoltán azt mondta valaha: „A díjakat nem kapják, hanem adják.” Ez talán mindig így lesz.

– Nemzeti ünnepünkön önt Balázs Béla-díjjal tüntették ki, amellyel a filmes múltját értékelték.

– Megtiszteltetés egy ilyen díj, és gyorsan le is szögezném, nem hiszem, hogy a Kisvárosban nyújtott alakításomért kaptam. Az indoklás fő oka szerint az elmúlt 20-25 évben a különböző külföldi televíziós csatornák magyar változatának elindításában betöltött szerepemet ismerték el, amiben kiemelt szerepet játszott a filmes audionarrációs modell felállítása, ami hatéves nemzetközi egyeztetés és kutatómunka nyomán a BBC-modell mintájára itthon a közreműködésemmel állt fel. Lényege, hogy a filmek vizuális jelrendszerét verbális képleírással közvetítjük a vak vagy gyengén látó nézőknek. Mostantól már csak a forgalmazókon múlik, hogy a DVD-filmek extrájába is beillesszék az audio­narrációt, és így valóban a kihívással élő látássérülteknek is elérhetővé és élvezhetővé tegyék a mozifilmeket. Az az álmom, hogy minden moziban és színházban elérhető legyen ez a fajta technikai segítség a látássérülteknek, s így ne zárjunk ki senkit a mozgókép vagy a színházi előadás nyújtotta kulturális élményből. Ez a díj nemcsak nekem, hanem leginkább annak az ügynek szól, amelyet képviselek.