Az ajtó mögötti mély sötét

Az egyik legjelentősebb norvég író, Vigdis Hjorth legutóbbi kötete, a Polar Egyesület gondozásában nemrég megjelent Örökség című regény 2016-ban elnyerte a norvég könyvkereskedők és az irodalomkritikusok díját is. A műben a szerző egy örökségi vita kapcsán napvilágra kerülő sötét titokról, egy gyermek ellen elkövetett családon belüli erőszakról ír. A szerzővel többek között a múltról, a családi problémákról és az igazság felszabadító erejéről beszélgettünk.

A norvég írónő rokonai a sajtóban próbálták tisztázni fikciós regénye valóságtartalmát Fotó: Havran Zoltán

– Örökség című könyvében kellemetlen családi titkokról ír. Az igazság mindig jó megoldás, de lehet, hogy végül kárt okozunk vele?

– Mindig megkönnyebbülést jelent, ha a titkok napvilágra kerülnek. Mert amit a szőnyeg alá söprünk, nem szűnik meg hatni, ott van akkor is, ha nem beszélünk róla. És a gyerekek mindig megérzik a titkokat. Mint a regény egyik szereplője, Klara, akinek nem mondták el gyerekkorában, hogy az apja nem balesetben halt meg, hanem öngyilkos lett. Később véletlenül megtudta, és persze egyrészt borzasztó érzés volt neki, másrészt viszont egyszerre mindent megértett, minden a helyére került. Mert a lelke mélyén mindig érezte, hogy valami nincs rendben, de addig azt hitte, vele van baj. És még ma is nagyon sok kibeszéletlen titok terheli a családokat Norvégiában, de valószínűleg Magyarországon is, például azzal kapcsolatban is, hogy mi történt a háborúban, mit tettek a szüleink, a nagyszüleink. És ha megtudjuk, egyszerre megértjük, miért volt olyan mogorva a nagyanyánk vagy miért ivott annyit a nagyapánk. Az Örökség főszereplőjének, Bergljotnak is felszabadító érzés, amikor szembesíti a családját az elhunyt apja bűnével, s amikor a rokonai nem hisznek neki és elhatárolódnak tőle, szakít velük.

– Bergljot családja nem hiszi el a nő vádjait, azt mondják neki, hazudik. Miért nem adtak neki esélyt? Mi történt volna, ha hisznek neki?

– Azt hiszem, ez egy nagyon fontos kérdés. Ha megvédik a halott apát, akkor egyben tartják a családot, elmehetnek nyaralni, megünnepelhetik a karácsonyt, a születésnapokat, minden folytatódhat úgy, ahogy korábban. De ha hisznek Bergljotnak, akkor feltárul egy ajtó, ami mögött mély sötétség van, amit már nem tudnak kontrollálni, hiszen akkor rengeteg kérdés felmerül. Például hogy miként maradhatott együtt a férjével Bergljot anyja, ha akár csak halvány sejtése is volt a történtekről?

– Egy ilyen helyzetben felmerülhet a megbocsátás lehetősége?

– A megbocsátás mindig egy ajándék, nem várhatjuk el senkitől, hogy megbocsásson nekünk, legfeljebb remélhetjük.

– A főhősnek a regény lezárása után lehet esélye még a boldogságra?

– Azt hiszem, igen. Vágyott a családjára, de egyértelművé vált, hogy soha nem lesznek mellette. Ez fájdalmas, de a továbblépéshez elengedhetetlen. Ha el tudod helyezni a téged körülvevő embereket, már sokkal könnyebb haladni.

– Ön szerint a regény segíthet a családon belüli erőszak áldozatain?

– A gyermekek ellen elkövetett erőszak sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. De az áldozatok legtöbbször hallgatnak róla, egyrészt mert szégyellik a dolgot, és félnek, hogy elveszítik a családjukat, másrészt magukban is gyakran mentegetik az elkövetőt, hogy biztosan csak azért tette, amit tett, mert annyira szerette őket. Őszintén remélem, hogy lesznek olyanok, akik a könyvem hatására mernek beszélni a saját traumájukról.

A norvég írónő rokonai a sajtóban próbálták tisztázni fikciós regénye valóságtartalmát
Fotó: Havran Zoltán

– Norvégiában több újságban megvádolták azzal, hogy a regényben a saját családjának a problémáit dolgozza fel, saját magáról ír. Hogyan lehet kezelni a hasonló reakciókat?

– Mivel közel harminc éve írok, tudom, mit használhatok fel a személyes élményeimből, hogyan alakíthatom át azokat, hogyan beszélhetek a segítségükkel másról. Mindig hangsúlyoztam, hogy ez egy irodalmi konstrukció.

– Ez a szemléletmód lehet az oka annak is, hogy a regényt Karl Ove Knausgård Harcom című sorozatához hasonlóan a tényirodalom kategóriájába sorolják.

– Ha az Örökség nem Knausgård hatkötetes sorozata után jelenik meg, soha nem nevezték volna tényirodalomnak. Mert Knausgård létező személyek nevét használja, és az interjúiban is mindig hangsúlyozza, hogy valós történeteket dolgoz fel. Én viszont mindig az ellenkezőjét állítottam, mindig mondtam, hogy amit írok, az regény, fikció. Csupán a családom gondolta azt, hogy mindez megtörtént, csak nem úgy, ahogy megírtam. Ezért kapcsolatba léptek a médiával, e-maileket mutattak nekik, amelyeket én állítólag kicsit átírva bár, de felhasználtam a regényben, az újságok pedig ráharaptak, ki akarták deríteni az igazságot. Pedig az igazság az, hogy sok író használja fel a személyes élményeit, csak kicsit átalakítja azokat, ezzel pedig nincs semmi gond.

– Az Örökség több díjat is nyert, és nagyon nagy példányszámban kelt el. Meglepte a nagy siker?

– Néha érzem munka közben, hogy amit írok, fontos lesz. Az Örökség esetében is így volt. A díjak pedig elégtételt jelentettek, bizonyították, hogy a támadások ellenére is érdemes volt megírni ezt a könyvet.