Van valami érdekes szellemi mozgás a Söndörgő pályaívében, ami hol erősebben, hol gyengébben az egész nemzetközi népzenei, világzenei, neofolk (tetszés vagy világrész szerint) szcénát jellemzi. Az ösztönös, zsigeri népzene bedúdolja magát a dzsessz furcsa okosságába és a – bartóki értelemben – modern zene kottalapjai közé. Eredeti funkciója a báli (táncházi) mulattatás helyett pódiumra, nagyszínpadra, koncertterembe kerül, rock- és szimfonikus zenekarok közé (a hihetetlen dömping miatt vélhetően még nem készült ilyen statisztika, de úgy fele-fele lehet az arány), megismeri és megtanulja a hangtechnikát, a turnéfegyelmet, a színpadi megjelenést, az önmenedzselést, egyszóval a zeneipart.
És szép lassan, fokozatosan, a saját jogán alakítja ki önálló arculatát. A Söndörgő nem balkáni, délszláv alapú ethno vagy world music, a Söndörgő az Söndörgő. Nyolcadik, stílszerűen a Nyolc 8 nyolc című lemezükön nem funkcionális tánczenét, nem is afféle régizenei múzeumot hallunk, hanem kompromisszummentes, progresszív, formabontó kísérletet, amivel a muzsikusok úgy bontják meg azt a vérükben is benne lévő, zenei ősformát, ahogy a lemezen – és szerencsére a kortárs zenében is egyre többször idézett – Bartók is tette.
Hallunk itt nagy ívű, utazós, sok képben beszélő, lassan kibomló, epikus tételt, mint a több mint 11 perces, török dallamon alapuló Adardeli’s ladder vagy a Riba, ez a szűkszavúan csak népzenei ihletésű Söndörgő-szerzeményként definiált dalvonulat, ami rögtön egy félperces dobszólóval jelzi, hogy itt mindennek fittyet hányó örömzene fog következni. Ehhez le kell ülni, monumentális darab, progresszív építkezésekkel, öncélúságig soha nem variált (de a határig azért ravaszul el-elsettenkedő) hangszerszólókkal. Majdnem 14 percével az album legstrukturáltabb tétele, nekem itt tűnt föl a nagy összjátékoknál, mennyire precízen van keverve a lemez, milyen érzékien és fürgén csilingelnek a húrosok, milyen önfeledten susognak vagy kurjongatnak a fa- és rézfúvósok.
Érdekes, hogy a kezdődal, a Parsley Bride eleinte klasszikus balkáni hejehuja, konkrétan a Kukunjesce nevű szerb tánc lábrázós fickándozása, ami aztán szépen lenyugszik, és átvált Bartók Máramarosi táncába, megfogalmazva mintegy az egész album programját: rádönteni a virtussal az ajtót a hallgatóra, aztán leültetni szépen, és minden dallal elmesélni neki azt a történetet, ami a hallgatónak a dalról eszébe jut.
