26°C Ottó 2022. július 2. 
Mintha egy párhuzamos steampunk világból lépett volna elő a géphez illesztett női gipsztorzó, amelynek két, szívet formázó keze érintkezik a nyitott mellkasában. A szobor zenél is, a tűhengeres zeneszerkezetre egy népzenei dallam van rögzítve. Minden mechanikus, nincs belevezetve külső áramforrás, és ha megforgatjuk a gépkart, felcsendül a zene, megmozdul a szív.
Noha Párkányi Raab Péter (1967) gyorsan alkotó szobrásznak tartja magát, mégis évekig dolgozott ezeken a munkákon, hiszen maga tervezte a szerkezet működési elvét és gyártatta le a szoborhoz tartozó fogaskerekeket, amelyek mozgatják. A steampunk stílusra – amely a viktoriánus kori találmányok formáit gondolja újra – csak ráérzett, nem tudatosan kereste. Bár újabb munkái páratlanok a kortárs magyar szobrászművészetben, Párkányit mégsem ezekről a szobrairól ismerjük, hiszen „kényszerből”, egyfajta szakmai kirekesztés miatt lett köztéri szobrász.
Legutóbbi alkotásai egyikét, az 1956-os forradalom emlékére készült figurális nőszobrát a Genffel egybeépült Grand-Saconnex városában avatták fel tavaly ősszel. Két évvel ezelőtt pedig a monumentális, kettévágott vagonokból komponált Malenkij robot emlékművet készítette el a Ferencváros pályaudvarnál, és a Nemzeti Színház előtti egész alakos szobrok nagy része is az ő munkája. Nagy vita mégis a 2014-ben felállított A német megszállás áldozatainak emlékműve körül kerekedett, ami ellen maroknyi elszánt ellenzéki mindmáig „tüntet” a Szabadság téren. Párkányi az utóbbi években sokszor felszólalt a liberális művészeti körök kirekesztő magatartása ellen, ezért többször a fejéhez vágták, hogy miközben panaszkodik az „elnyomásról”, mégis sok köztéri megrendelése van.
– Amiatt soha nem panaszkodtam, hogy ne lenne sok munkám, megbízásom. A disznóságaik miatt panaszkodom, amiatt, amit ez a kör művel. Én köztéri szobrászként vagyok számontartva, de nem annak készültem, hanem kiállítóművésznek. A rendszerváltozás utáni főiskolai tanárom egyszer azt mondta: „Épp most jövök a főépületből, volt egy ülés, amin úgy döntöttek, hogy innentől kezdve a magyar művészeti főiskolán nincs helye a figurális oktatásnak. Sajnálom.” Tudta, hogy akkor egyetlen ösztöndíjra sem pályázhatok. Az irányt, amit én képviselek, akkor totálisan száműzték, de ennek ellenére sem változtattam a művészeti felfogásomon – mondta Párkányi, akire a „figurális szobrász” egyfajta stigmaként került rá a konceptuális művészetet támogató művészvilágban.
Félangyalszárnyakon, egy lófejen, kezeken és arctöredékeken lépünk át a műtermében. Ebben a száz négyzetméteres térben készültek azok a vagonra szerelt domborművek is, melyek most a Malenkij robot emlékhely atombunkere előtt láthatók. Noha köztéri szobrász lett, egyéb munkáit, kisplasztikáit sokan gyűjtik: a pályája során magántulajdonba került szobrainak csak kis töredéke található Magyarországon. Az, hogy a kezdetek óta a figurális szobrászathoz vonzódott, egyáltalán nem véletlen. Még gyerekként egy hetilapban figyelt fel egy szoborra, amely nagyon megtetszett neki. De csak később jött rá, hogy egy kortárs szobrász munkájáról, Melocco Miklós Ady-oltár című alkotásáról van szó.
– Azt sulykolták belénk, hogy ma már nem lehet olyan minőségű művészetet létrehozni, amilyen a görögöké volt. De hát láttam ilyet, mi az, hogy nem lehet? Szellemi értelemben Melocco Miklóst tartom az igazi mesteremnek – mondta a szobrász.
A főiskolán Kiss István osztályába került. Ő volt a kommunista időszak kurzusszobrásza, de az ideológiai nézeteit szerencsére nem erőltette a diákjaira.
– Balassagyarmaton jártam gimnáziumba, délutánonként Szederkényi Attila szobrász műtermében dolgoztam, ott tanultam meg a szobrászat alapjait, ami elég volt ahhoz, hogy a későbbiekben önképzőként és az idősebb diákoktól a technikai dolgokat ellesve megalkossam a szobraimat. Kiss Istvánt emberileg el tudtam fogadni. Elsős koromban, amikor egy Krisztus-töredéket csináltam, a környezetem kétségbeesve mondta: Kiss István a tanárod, te meg egy Krisztust faragsz? Ő azonban, amikor megnézte, egészen jó szakmai tanácsokat adott a művel kapcsolatban – emlékezett vissza a szobrász.
Párkányi 51 évesen kapta meg az első állami művészeti díját. Korábbi interjúadások közben mindig meglepődve kérdezték tőle, hogyhogy nincs még állami díja.
– Kezdetben elvicceltem a dolgot, és azt mondtam, hogy még túl fiatal vagyok hozzá. A Malenkij robot emlékművem miatt ismét felterjesztettek Munkácsy-díjra, ám a szakma kicsinyessége ezt akkor is megvétózta. Később erről Kerényi Imrével beszéltem, aki türelemre intett: „Ön egy igaz keresztény ember, keresztényi alázattal tekintsen ezekre a dolgokra. Legyen türelemmel, mert akit egyszer jelölnek, az előbb vagy utóbb megkapja.” Ekkor visszakérdeztem: Tudja, hogy mikor terjesztettek fel először? 1998-ban, vagyis húsz éve – fejtette ki Párkányi.
A szobrászművésznek egyébként sincs ínyére az ideológiai harc, szerinte egy művész feladata az, hogy minőségi műalkotást hozzon létre.
– Ma a liberális művészeti élet úgy fest, mint a hetvenes évek bécsi akcionizmusa. Nekik a tárgy létrehozása egyáltalán nem fontos, viszont a művészviláguk egyfajta félkatonai szervezetté alakult. Pillanatok alatt mozgósíthatók, megvannak az elöljáróik, az esztéták és a művészettörténészek, akik folyamatosan azt keresik, hol és mikor lehet tüntetni, petíciózni. Ellentétben velük, mi csak tenni szeretnénk a dolgunkat. A körön belülieknek azt kívánom, hogy csináljanak jó alkotásokat, és hozzanak létre önmagukban egyfajta etikai kódexet, amelynek az első pontja mindjárt ez lehetne: Ne bántsátok a magyart! – mondta.
