Újabb jeles hetvenesek az idei Napút-évkönyvben

Bevallom, gyengém ez a sorozat. A Napút-főszerkesztő Szondi György szép sorjában megkeresi az éppen a 70. életévüket betöltő, válogatott művészeket és/vagy híres embereket, és felkéri őket, hogy hetven sorban írjanak magukról. Régi vágyam, hogy kigyűjtsem a teljes sorozatot, de valahogy mindig kölcsönadom az éppen aktuális példányokat, vagy „elvesznek”, ugye. Most éppen az 1949-ben születettek kerültek sorra, és bizony elképesztő sorokat lehet olvasni.

De előtte muszáj elgondolkodnunk azon, hogy miért tud ez mindig ilyen jól sikerülni. Mert legyenek a szövegek bármennyire lelkesek, szárazak, savanyúak, érzelmesek, okosak, tanulságosak, az tagadhatatlan, hogy a felkéréstől mindenki megrendül kissé – ezt nem is titkolják: van olyan szereplő a kötetben, aki egyenesen megköszöni a szerkesztőnek a felkérést, mert így rákényszerült, hogy számvetést csináljon.

Ugyanis mindenki számvetést csinál: a hetven megélt esztendő elegendő nyersanyagot szolgáltat ahhoz, hogy a jelentkező igényt, amely az élet értelmére, a cselekedetek helyességére/elhibázottságra vagy a jó úton maradásra vonatkozik, megválaszolja. Még ha persze igyekszik is kicsit kozmetikázni, mert hát senki nem akar túlnyomórészt a rosszal büszkélkedni. És ezek az emberek, szent meggyőződésem, tudnak valamit, tudnak valamit súgni, mondani nekünk, olvasóknak, ami a végső nagy kérdésekre adható válaszokhoz segít közelebb kerülni.

Mindegyik generáció képviselőiben van valami közös. Ennek a kötetnek a szereplői három dologban hasonlítanak: a családi eredettörténetek egészen szerteágazóak, nagyon sokan megemlítik 1956-ot, és legalább négyen (­Schneller István építész, Pál Ferenc műfordító, irodalomtörténész, Huzella Péter zeneszerző, gitáros-énekes, valamint Heilig Gábor zeneszerző, szövegíró, előadóművész) hangsúlyozzák, hogy milyen szerencsések, amiért az ő emberöltőjük alatt nem volt ­háború – és ez bizony nagyon megrendítő.

A kötetben születési hónap és nap szerint szerepelnek a szerzők, igencsak demokratikus elrendezésben – van, aki egyes szám harmadik személyben beszél magáról, van, aki másoktól idézi, mit mondtak róla, és vannak egészen sokkoló történetek is (például Hollai Kálmán színművész esete, aki 2015-ben betért Pesten egy Haller utcai étkezdébe, ahol erdei gombás rizottót evett, és másnapra megvakult a gombamérgezés következtében).

Számomra a legfontosabb mondatot Margócsy István mondja a munkája kapcsán: „Az a meggyőződésem ugyanis, hogy nincs szakadék az irodalomtörténet és a ma keletkező irodalom között; a mai irodalmat ugyanolyan elkötelezettséggel és méltósággal kell olvasni, értékelni és kritizálni, mint a hagyománnyá rögzült régit, s viszont: a régi irodalmat ugyanolyan friss szemmel és kritikai éllel kell olvasni és mindig újrakanonizálni, mintha ma keletkezett volna.” A legszebb megfogalmazást Ördögh Csilla újságíró, szerkesztő veti papírra, midőn arról gondolkodik, hogy mi az, amit elért az életben: „Sok ez vagy kevés? Obulusnak elég lehet majd? Kharóné a döntés. De nem sürgetem.”

Megható, felemelő könyv, tanulságos és szép életutakkal, amelyeket jó olvasni: az összegző ember amúgy is mindig tiszteletre méltó. Forgassák szeretettel, és gondolkodjanak el: önök mit írtak, mit írnának, önök mit fognak írni hetvenévesen?

Napút-évkönyv, 2019. Hetvenhét jeles hetvenes. Szerkesztette: Szondi György. A Cédrus Művészeti Alapítvány kiadása.