Holdfényes estén, tábortűz mellett

A Kaláka soha nem fordított a köpönyegén, soha nem akarta meglepni, meghökkenteni, horribile dictu sokkolni a hallgatót az ezredforduló ismert módszereivel.

Előadásaik az emelkedett szellemi állapotot turbózzák fel láthatatlan, Isten közeli melegségig Fotó: Teknős Miklós

Mit adott nekünk a Kaláka? A korántsem költői, ám számvetésre ösztönző kérdés az idén megalakulásának ötvenedik jubileumát ünneplő együttes kapcsán aktuálisabb már nem is lehetne – pláne, hogy az egri Kaláka-fesztivál pedig negyvenéves lett idén. A Kaláka fél évszázados működése ugyanis jóval túlmutat a sikeres zenei, előadó-művészeti önkifejezésen, esetükben nem igazán relevánsak az olyan fogalmak, mint popszakma, zeneipar (kevésbé eufemisztikus terminussal: a nagy rock and roll hazugság) vagy sztárság. Gyakorlatilag egy kulturális-pedagógiai missziót teljesítő intézményről beszélünk, ami ugyanolyan lassú vízzel mossa lelkünk partjait most, mint a szüleinkét a hetvenes években – és reménykedjünk benne, hogy a gyerekeink is kinövik egyszer a gengszterrapet, no meg az unokáink sem csak killer goát és minimáltechnót fognak hallgatni.

A Kaláka összesen harminc (!) nagylemezt készített (és díjaik, elismeréseik száma sem sokkal kevesebb), ráadásul valami szerzetesi szorgalommal és állhatatossággal csinálják ugyanazt, de tényleg ugyanazt, amire 1969-ben fölesküdtek: a magyar és a világirodalom költeményeit, sőt egész költői életműveit muzsikálják a világfolklór dallamai­ra, klasszikus és népi hangszerekkel. Csodálatosan kortalan és korszerűtlen hozzáállás, ráadásul nem is unalmas!

A Kaláka soha nem fordított a köpönyegén, soha nem akarta meglepni, meghökkenteni, horribile dictu sokkolni a hallgatót az ezredforduló ismert módszereivel. Ötven évvel ezelőtt ugyanilyen kedves, szakállas bácsik pengették a gitárt, dorombot, ukulelét, citerát, fújták a furulyát, pánsípot, klarinétot és énekeltek szomorú, vidám, édesbús, megható, vicces dalokat tökéletes férfikarként, kodályi szellemben, mint ma. Csak épp a szakállak fordultak őszbe. És ez nem azért van, mert nincs fantáziájuk, hanem azért, mert pontosan tudják, érzik, hogy Kányádihoz, Aranyhoz, Villonhoz, József Attilához vagy Jeszenyinhez a muzsikán kívül semmilyen aktuális egóművészkedést nem érdemes hozzátenni.

Előadásaik az emelkedett szellemi állapotot turbózzák fel láthatatlan, Isten közeli melegségig
Fotó: Teknős Miklós

A Kaláka tanít. Gyermekkoncertjeik a csodás és kedves élmény mellett zenetörténeti-pedagógiai szemináriumok, felnőtteknek szóló estjeik pedig azt az emelkedett szellemi állapotot turbózzák föl a maguk csöndes, merengős, lassú vizű módján nagyobb érzelmi amplitúdóra, amikor holdfényes estén, a kandalló mellett, órákig lapozgatva egy verseskötetet, kortyolgatva ugyanazt a pohár bort, hogy még a szalonspiccig se, csak valami láthatatlan, Isten közeli melegségig jussunk…

Lehet az a kandalló egy sparhelt, egy tábortűz, egy radiátor, a természet, a másik ember, teljesen mindegy, a lényeg az, hogy átadjuk magunkat valaminek, amit igazából nem tudunk, ha meg tudunk, akkor meg örülünk, hogy már Shakespeare, Weöres, Burns, Szabó Lőrinc, Farkas Árpád, Egyed Emese is tudja. Igen, jelenidőben, mert szerencsére a kultúra nem tudomány, vagyis minden ízében jelenidejű.

Mindezzel a meghatódós, teliholdas, elvágyódós, költői, szívszorító lélekrezgetéssel együtt a Kalákában mindig volt egy láthatatlan, apollóni arányérzék, amitől soha nem ment át gicc­s­be. Még a széléig se ment. Ellenben mindent megtanított nekünk a költészetről. Az utánuk jövő énekmondóknak pedig az alázatról és a profizmusról.

Folkzenei fesztivál

Június 27. és 30. között ünnepli Egerben negyvenedik születésnapját a Kaláka-fesztivál, Kelet-Közép-Európa legrégebbi folkzenei fesztiválja. A délelőtt hagyományosan a kicsiké, bábszínházzal, koncertekkel, játékokkal, utána pedig olyan fellépőkre lehet bulizni, mint a Muzsikás, a Kolektif Istanbul, Ripoff Raskolnikov, Szarka Gyula, Szalóki Ági, Miquéu Montanaro, Takáts Eszter. Részletek és még több fellépő a fesztivál honlapján: http://kalakafesztival.hu/