Mit adott nekünk a Kaláka? A korántsem költői, ám számvetésre ösztönző kérdés az idén megalakulásának ötvenedik jubileumát ünneplő együttes kapcsán aktuálisabb már nem is lehetne – pláne, hogy az egri Kaláka-fesztivál pedig negyvenéves lett idén. A Kaláka fél évszázados működése ugyanis jóval túlmutat a sikeres zenei, előadó-művészeti önkifejezésen, esetükben nem igazán relevánsak az olyan fogalmak, mint popszakma, zeneipar (kevésbé eufemisztikus terminussal: a nagy rock and roll hazugság) vagy sztárság. Gyakorlatilag egy kulturális-pedagógiai missziót teljesítő intézményről beszélünk, ami ugyanolyan lassú vízzel mossa lelkünk partjait most, mint a szüleinkét a hetvenes években – és reménykedjünk benne, hogy a gyerekeink is kinövik egyszer a gengszterrapet, no meg az unokáink sem csak killer goát és minimáltechnót fognak hallgatni.
A Kaláka összesen harminc (!) nagylemezt készített (és díjaik, elismeréseik száma sem sokkal kevesebb), ráadásul valami szerzetesi szorgalommal és állhatatossággal csinálják ugyanazt, de tényleg ugyanazt, amire 1969-ben fölesküdtek: a magyar és a világirodalom költeményeit, sőt egész költői életműveit muzsikálják a világfolklór dallamaira, klasszikus és népi hangszerekkel. Csodálatosan kortalan és korszerűtlen hozzáállás, ráadásul nem is unalmas!
A Kaláka soha nem fordított a köpönyegén, soha nem akarta meglepni, meghökkenteni, horribile dictu sokkolni a hallgatót az ezredforduló ismert módszereivel. Ötven évvel ezelőtt ugyanilyen kedves, szakállas bácsik pengették a gitárt, dorombot, ukulelét, citerát, fújták a furulyát, pánsípot, klarinétot és énekeltek szomorú, vidám, édesbús, megható, vicces dalokat tökéletes férfikarként, kodályi szellemben, mint ma. Csak épp a szakállak fordultak őszbe. És ez nem azért van, mert nincs fantáziájuk, hanem azért, mert pontosan tudják, érzik, hogy Kányádihoz, Aranyhoz, Villonhoz, József Attilához vagy Jeszenyinhez a muzsikán kívül semmilyen aktuális egóművészkedést nem érdemes hozzátenni.
Fotó: Teknős Miklós
A Kaláka tanít. Gyermekkoncertjeik a csodás és kedves élmény mellett zenetörténeti-pedagógiai szemináriumok, felnőtteknek szóló estjeik pedig azt az emelkedett szellemi állapotot turbózzák föl a maguk csöndes, merengős, lassú vizű módján nagyobb érzelmi amplitúdóra, amikor holdfényes estén, a kandalló mellett, órákig lapozgatva egy verseskötetet, kortyolgatva ugyanazt a pohár bort, hogy még a szalonspiccig se, csak valami láthatatlan, Isten közeli melegségig jussunk…
