Hőskor és elköteleződés

Amikor Szigligeti Ede 170 évvel ezelőtt, 1849-ben két délután alatt megírta a Liliomfit, a magyar színészet hőskoráról, a magyar vándorszínészekről emlékezett meg egy parádés vígjátékban. A történet középpontjában szerelmi bonyodalmak állnak, ám a színdarab a mélyben, amelynek filmváltozatát nemcsak Janovics Jenő készítette el 1915-ben, hanem Makk Károly is 1954-ben, valami másról is szól. Egy másik szerelemről, a színház, a művészet, az alkotás öröméről, a hétköznapokból való kiszakadás felszabadultságáról, az önfeledt játékról. Úgy tűnik, jól tudta ezt ifj. Vidnyánszky Attila is, amikor négy évvel ezelőtt belefogott a Budaörsi Latinovits Színházzal való közös munkába. Az azóta is töretlen sikerrel játszott színdarab különös és parádésra sikeredett megrendezéséről a 170. évforduló kapcsán írunk.

Vásári komédiázást láthatunk apró gesztusok és finom mimika kíséretében Forrás: Budaörsi Latinovits Színház

A vaskos tréfákat ötvözték a drámai mondatokkal, régmúlt idők vicceit korunk mókáival. De ami a legfontosabb, hogy a darab folyamatosan reflektál önmagára. A szereplők kiszólnak a színdarabból, rámutatnak arra, hogy a néző tulajdonképpen egy előadást lát, és tanítják is arra, hogy értő, okos néző legyen, mert ha van igazság, akkor mi mindannyian egy nagyobb előadás részesei vagyunk.

A rendezés tanulsága pedig az, hogy egyetlen szereplőt sem a képességei alapján ítél meg a maga kis közössége, illetve a színház nézőközönsége, hanem a döntései teszik naggyá. Ifj. Vidnyánszky Attila parádésra sikeredett rendezése sok lehetőséget adott a felszabadult játékra, amelyben a színészek önfeledten lubickoltak, de sikerének titka a keretek szigorú meghatározása volt. Mert igazán önfeledten, ha úgy tetszik, szabadon, az életben is csak pontosan meghatározott, a közösség által elfogadott keretek között lehet játszani.