Mindezt sokáig a valóságban sem lehetett tudni, mert a kommunista diktatúra annyi részletet és információt akart elhallgatni, amennyit csak tudott. A dokumentarista hűségre törekvő, de játékfilmes eszköztárral dolgozó minisorozat nemcsak azért megdöbbentő és megrázó, amiért feltárja Csernobil katasztrófájának hiteles történetét, hanem azért is, ahogy bemutatja, miként kezelte a kommunista pártvezetés a katasztrófát, beleértve Gorbacsovot, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkárát is.
A film tanúsága szerint a kommunista diktatúrában a legmegrázóbb az emberi élet iránti közöny: ugyanis védőfelszerelés nélküli tűzoltókat küldenek az oltáshoz – fölöslegesen –, mielőtt feltárnák, mekkora a baj. Miközben óránként két hirosimai atombombányi sugárzás kerül a levegőbe, napokig várnak az emberek evakuálásával, csak hogy ki ne derüljön, mi történt. A még nagyobb katasztrófa bekövetkezésének megakadályozásán dolgozó bányászoknak sem mondják el, milyen mértékű sugárzás érheti őket. És nem közlik azonnal az európai országokkal a tényeket, hogy azok kellőképpen védekezni tudjanak. Mert a kommunizmusban minden fontosabb, mint az emberi élet.
Jól példázza ezt a statisztika is. Míg a hivatalos szovjet álláspont szerint a csernobili katasztrófához köthető halálos áldozatok száma 31, addig a valóságban akár 93 ezerre is tehető, a pontos adat nem ismert. „Célunk az emberiség boldogsága” – olvasható egy kifeszített propagandamolinón a filmben. Amikor ezt az egyik cinikus humorral megáldott katona, akit azzal bíztak meg, hogy szerencsétlen sugárszennyezett kutyákat és macskákat szabadítson meg a rájuk váró szenvedéstől, magát is kitéve a sugárzás okozta lassú és fájdalmas haldoklásnak, meglátja, csak annyit mond: „És bejött: én boldog vagyok.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!