Én meg ordítom: Élni a jó!

Az idén egy híján harmincéves Omen azon kevés zenekar közé tartozik, amely a klasszikus magyar heavy metal hagyományokat követi. Nemrég jelent meg Halálfogytiglan című nagylemezük.

Molnár Péter „Stula” (balról a második) állt a banda élére Fotó: Hammer Records

Ha van a magyar klasszikus heavy metalnak szentháromsága, akkor az az Ossian, Pokolgép, Omen trió. Nem csoda, hogy többek között az előző két zenekar kilépő tagjaiból jött létre a harmadik a kilencvenes évek elején, és bár sikeresek voltak, sosem tudtak annyira népszerűvé válni, mint az Ossian vagy a Pokolgép.

Az idén egy híján harmincéves Omen azon kevés zenekar közé tartozik, amely a klasszikus magyar heavy metal hagyományokat követi. A többek között Kalapács József, Nagyfi László, Szekeres Tamás által alapított banda rengeteg tagcserélt megélt az elmúlt évtizedekben, de pár örökzöld dalukkal örökre beírták a nevüket a magyar rocktörténetbe – Pokoli évek, Fagyott világ, vagy újabban a Világvége talponálló –, kiadtak pár kultikus albumot, de ugyanígy írtak jó pár izzadságszagú rutindalt is.

Nemrég jelent meg Halálfogytiglan című nagylemezük, ami egyben a bemutatkozó albuma a Koroknai Árpád (P. Box) helyére érkező Molnár Péter „Stula” énekesnek. Koroknai Árpád tíz évet énekelt az Omen élén, akárcsak az alapító Kalapács József, ráadásul jelenleg ő a magyar rockszcéna egyik legeredetibb és legsúlyosabb magyar metálhangja, az Omen az ő regnálása alatt vált újból izgalmas zenekarrá, és ehhez kellett Koroknai színpadias lendülete is. Ilyen énekesek után nehéz debütálni, és noha Koroknaival csak két lemezt adott ki a zenekar, a 2012-es Nomen est omen az utóbbi tíz év egyik legkompaktabb magyar heavy metal albuma lett, ezzel a lemezzel az Omen zenében és szövegben egyaránt újjászületett.

Molnár Péter „Stula” (balról a második) állt a banda élére
Fotó: Hammer Records

A Halálfogytiglan lényegében ezt az utat követi, de az új album inkább az útkeresésről szól. A dalok szintén a Denevér Hangstúdióban készültek, Cserfalvi „Töfi” Zoltán végezte a keverést és a maszterelést – Cserfalvi hangstúdiójában vették fel a Nomen est omen című albumot is, ezért a hangszerelése, hangzása is leginkább erre emlékeztet.

Emlékeztet, de korántsem ismétli meg az akkori teljesítményt. Pedig az Omen most is az élet piszkosságáról, a hétköznapok mennyéről és pokláról, az életigenlésről és a kitartásról énekel, arról, hogy bármennyire nehéz idők járnak vagy kilátástalan helyzetben vagyunk, elég keménynek és szívósnak születtünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Keményfiú zene és szöveg ez, karakán és rátarti, önfejű heavy metal, amely azt a bőrdzsekis-szegecses világot képviseli, ami már lassan letűnt. A zenei értelemben minőségi album szövegei hullámzók, az ének viszont erős, nyersebb és épp annyira rekedtes, hogy elhordja a hátán a lemezt. Molnár Péter „Stula” hangjában rengeteg lehetőség rejlik, és szinte érezni, hogy felszabadultabban is tudna énekelni. Tegye meg.

A Most kezdődik gyors tempójú dal, jellegzetes magyar csordavokállal megtámogatva, a Szellempontnak leginkább a szövege figyelemre méltó, a Jelmezbálban meztelen pedig a tipikus Omen-dal, ebben benne van nagyjából minden stílus­elem, ami a bandára jellemző, és a korai szövegeiket juttatja eszünkbe. Az Egy jobb pokol című daluk ritmusa jó, az Az lesz, ami volt és az Élni a jó pedig tipikus koncertdal, ütős refrénekkel.

Omen: Halálfogytiglan. Hammer Records, 2019.