Pénztől irányított abszurditások

Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy mikor kezdődött az a folyamat, amely az amúgy szellemi kulturális tevékenységet elkezdte pénzben mérni.

A kortárs giccs diadala: Jeff Koons Rockefeller Centernél felállított felfújható balerinaszobra Forrás: Magyarhangya

Vannak olyan mondatok, amelyek hallatán az emberiségnek egy igencsak aprócska hányada mérhetetlen izgalomba jön, egy sokkal nagyobb hányadát kirázza a hideg a felháborodástól, a legnagyobb hányada pedig elkezd ámuldozni. Ilyen, amikor elhangzik: „Hölgyeim és uraim! Az árverés hamarosan kezdetét veszi.” Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy mikor kezdődött az a folyamat, amely az amúgy szellemi kulturális tevékenységet elkezdte pénzben mérni. Amikor az örömre, bánatra, játékra épülő alkotás folyamatának végén megjelent az ítélet, amely arról szólt, ez művészet-e vagy sem. Nathaniel Kahn legújabb, Senki többet című dokumentumfilmjében, amelyet ma premier előtt már láthat a közönség az Uránia moziban, már attól is borsódzik az ember háta, ahogy a kortárs képzőművészet és a pénz kapcsolatáról beszélnek az érintett szereplők. Az egyik legerősebb állítás: „A művészet és a pénz mindig egy párt alkotott.” A művészeti árverések világának tehát ez a mondat a fundamentuma, amelyről szögezzük le, hogy óriási hazugság. Szerencsére ma, a fogyasztásba egyre jobban belefáradó társadalmunkban is vannak még kisközösségek, ahol nem pénzben mérik a művészetet, ráadásul az, hogy ez mindig így volt, igencsak torz narratívája az emberiség történetének.

„Ha valaminek nincsen monetáris értéke, az az emberiséget hidegen hagyja.” Legalábbis a dokumentumfilm néhány szereplője ezt kívánja sugallni. Ha ez így lenne, akkor a múzeumok, kiállítótermek, emlékházak kilencven százalékát mindjárt be is lehetne zárni. Persze a mondat inkább arról a világról mond el igencsak sokat, ahol ez úgy hangzik el, hogy nem fogja mindenki a hasát a nevetéstől. Ebben a világban az alkotás nyertesekből és vesztesekből áll, a nyertesek sok, irreálisan sok pénzt kapnak, és persze a rivaldafény is rájuk irányul. A vesztesek pedig megkapják a bélyeget, hogy ők bizony nem művészek, alkotásuk nem művészet, nem ér semmit, róluk már beszélni is kellemetlen.

A kortárs giccs diadala: Jeff Koons Rockefeller Centernél felállított felfújható balerinaszobra
Fotó: Magyarhangya

A dokumentumfilmben megszólalnak öntörvényű műgyűjtők, mint a 93 éves műanyagipari mágnás és plastic-art-gyűjtő Stefan Edils. Árverésvezetők, köztük a Sotheby’s igazgatónője, Amy Cappellazzo, műkereskedők, galeristák, valamint kortárs képzőművészek. Jeff Koons amerikai szobrász a szerencsések közé tartozik, őt nem kis pénzben méri ez az abszurd piac, ahogy a német festősztárt, Gerhard Richtert se. Előfordulhat az is, hogy eleinte valaki piszkosul sok pénzt keres alkotásaival, majd hirtelen elveszti a piac kegyeit. A film példaként Larry Poonst hozza, akit Frank Stella és Jasper Johns mellett emlegettek régebben, de ma már finoman szólva szerényebben árazza be műveit a műkereskedelem.

Előnyére válik a dokumentumfilmnek, hogy görbe tükröt tart a fogyasztói társadalom elé, de nem hallgatja el a művészet transzcendens mivoltát sem. „Az idealista és romantikus énem legbelül azt reméli, hogy van valami a művészetben, ami túlmutat a pénzen és a nyerészkedésen, és amikor utóbbiak kevésbé érvényesülnek, a művészet valójában egyfajta felvilágosodás felé halad” – hangsúlyozza a rendező egy nyilatkozatában. Vagyis alapvetés, hogy egyrészt haladnia kell a művészetnek valami felé, másrészt az út vége a felvilágosodás kell hogy legyen. Persze az is lehetséges, hogy minden éppen fordítva lesz. Hogy egy művészeti válság kellős közepén tart a világ, ahol nem a felvilágosodás felé haladunk, hanem a megvilágosodás transzcendens élményét éljük meg, és akkor ez az egész pénztől irányított abszurd bohózat úgy, ahogy van, megy a levesbe.

„Senki többet? Harmadszor!”