Valószerűtlen színkavalkád

A vasfüggönyön innen nem igazán látszott, hogy mi történik odaát, Máriási Masznyik Iván festőművész azonban nem nyugat felé nézett, műveiben nem érezhető trendkövetés, őszinte, kereső utat járt be. Leginkább az égi jelenségek izgatták, a kozmosz felé tekintett, létezésünk felfoghatatlanságát kutatta, és a jelenségeket gyermeki rácsodálkozással szemlélte.

A képek egyszerre érintenek meg az érzékek és a szellem síkján Fotó: Kurucz Árpád

A Műcsarnok három alagsori termet szentelt a több mint két évtizede elhunyt festőművész kozmikus képeinek, a tárlatot az előcsarnok Kozmosz című 1968–75 között készült grandiózus kárpitja nyitja. Pictor doctus (tudós festő) volt Máriási, a Budapesti Műszaki Egyetem Rajz- és Formaismereti Tanszékének legendás tanára, aki előadásain a makro- és mikrokozmosz dimenzióiba vezette diákjait. Kutató emberként tudatában volt annak, hogy a világban semmi sem független a nagy egésztől, és az összefüggésrendszer alapja a makrokozmosz és az ember kölcsönhatása.

Máriási tudományos elmélyültségű, elemző művész volt, a tét nélküli alkotás örömében, a megfelelési kényszertől mentesen felszabadult erővel vitte vászonra vízióit.

Örvénylő spirálok, hullámzó vonalak égi-földi mintázatai, a sarjadás és az ősrobbanás, a sziklák születése és a hólepte kráter világképei kerültek a Műcsarnok alagsori termeinek falaira. Tételei nem kijelentő mondatok, a kétkedés és a meggyőződés erejével hatnak és egyszerre érintenek meg az érzékek és a szellem síkján. Külön teret kaptak a tusrajzok, a sziklás hegyvonulatok felülről szemlélt mozgásai, az elemi erők motívumai. A középső terem jórészt a világűrbe, a bolygók közé emel. A kiállítás legélénkebb színvilága tárul itt elénk: a türkiz, a smaragdzöld és a lila megannyi árnyalatával, szinte valószerűtlen színkavalkáddal repít el a földtől.

A képek egyszerre érintenek meg az érzékek és a szellem síkján
Fotó: Kurucz Árpád

A harmadik – vagyis a nyitóterem – a leginkább földhözragadt, noha az égi jelenségek elmaradhatatlan szereplői, de ebben a szekció­ban találkozunk a sarjadás, a sziklák születése és a hófedte kráter képeivel. Az éltető elemek egymásra hatásai izgatták, az ősanyag születését, formálódását, bomlását, az elemek együttesét és ezeknek ritmusát szemlélte, érezte. A kiállítást megnyitó Szakonyi Károly szavai szerint „A végtelenben gomolygó vagy éppenséggel a parányi, mikroszkopikus térben kerengő, a világnagy méreteket kicsiny mintákban megismétlődő mozgásokat látta és tárta elénk.”

Egykori tanítványa, Szegő György kiállításhoz írt gondolatai szerint Máriási üzenete félreérthetetlen: „a világegyetem rendjének felismerése – a tudományban és a művészetben egyaránt – segíthet újra rátalálni ember és környezete megbomlott egységére.

Máriási Iván a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, mesterei Bernáth Aurél és Berény Róbert voltak. Eleinte karikatúrákkal foglalkozott, 1954 óta vett részt kiállításokon. 1968-ban nevét Masznyikról Máriásira változtatta. 1988-ban egyetemi docensként ment nyugdíjba a budapesti Műszaki Egyetem Rajzi és Formaismereti Tanszékéről.

A kiállítás szeptember 22-ig látogatható.