Anna, az üres matrjoskababa

Luc Besson új filmje, az Anna nem az, amit évek múlva is újra és újra megnézünk, de egyszeri moziélménynek nem utolsó, csak épp feledhető.

A femme fatale sok-sok arca csak a külsőségek szintjén változik Fotó: Shanna Besson Forrás: Freeman Film

Luc Besson új filmje, az Anna nem az, amit évek múlva is újra és újra megnézünk, de egyszeri moziélménynek nem utolsó, csak épp feledhető. Bár talán irreális elvárás is volna, hogy ha valaki olyan műveket rendezett, mint a Leon, a profi vagy a Nikita, attól kezdve csak kultuszfilmeket alkosson.

Az Anna kémfilm, amely a műfaj jellegzetességei mellett hoz jó pár Luc Besson-i sajátosságot is. A címszereplőt Szasa Lussz orosz származású szupermodell alakítja; a történet egyik szála szerint Anna egy párizsi modellügynökség felfedezettje, valójában azonban kapcsolatban áll a titkosszolgálattal is. A szőke szépség látványos közelharcjelenetekben tesz ártalmatlanná állig felfegyverzett testőrcsapatokat, halomra öli a KGB célpontjait, és a néző jó párszor szembesülhet azzal, hogy a törékeny külső mögött egy gyilkolórobot lakozik. Ez a robotszerűség nemcsak a küldetések során jellemzi Annát, szinte nincs is emberi arca – a semmibe révedő szupermodell és az öldöklő angyal célpontra koncentráló tekintete váltakozik előttünk jelenetről jelenetre.

A film elején gyakori idősíkváltásokkal bomlik ki a történet, a néző pedig – aki tudja, hogy a kémfilmek esetében minden kockára érdemes figyelnie, hiszen ezekben általában épp az a bravúr, hogy az összes csavar kódolva van – egyszer csak becsapva érezheti magát, hiszen elmaradnak a nagy felismerések, sokszor túlságosan is tipikus megoldásokba torkollik egy-egy jól felépített feszültséghelyzet. Itt is az van a dobozban, mint mindig, ha lelepleződnek a beépített téglák, itt is a főhős a legokosabb – ez esetben pedig a legszebb is –, és van egy terve, amiről sejthetjük, hogy sikerülni fog, csak azt nem, hogy hogyan.

A femme fatale sok-sok arca csak a külsőségek szintjén változik
Fotó: Freeman Film

A nagy figyelemben a néző bizony a bakikat is észreveszi, még azok is, akik nem tudják kapásból, hogy az adott évben milyen típusú autók száguldozhattak az adott városban, vagy hogy akkoriban ­létezett-e már az a fajta mobiltelefon, amelyet a szereplők használnak, nehezen hiszik el, hogy egy moszkvai kültelki lakásban tengődő, lecsúszott pár konyhájában a Szovjetunió összeomlása után csak úgy van egy laptop, és arról pár kattintással el lehet küldeni egy jelentkezési lapot a haditengerészethez.

Amolyan fejlődéstörténetként is értelmezhetnénk Anna küzdelmeit, ahogyan a kispályás bűnöző oldalán vegetáló, babaarcú árva lányból profi kém lesz kiváló késtechnikával, és a szabadságot hajszolja. De sem a történetvezetés, sem a színészi játék nem segít megérteni és átérezni ezt a történetet. Pár mondatban felsejlik ugyan a lány múltja, de az nagyjából annyiból áll, hogy egy autóbalesetben elveszítette a szüleit, és jól sakkozik. A matrjoskamotívum, amelyet Anna egy kínos monológban el is magyaráz, inkább csak a felemlegetés szintjén jelenik meg, valójában itt nem látjuk, hányféle arca lehet egy embernek.

Érdekesen bárgyú az a sajátos feminizmus is, amely Olga (Helen Mirren) és Anna párbeszédeiből kitűnik: az erős nők hatalmat akarnak vagy szabadságot. A femme fatale mint bizonyítani kész üdvöske hallgatja a bölcs öregasszony figyelmeztetését, hogy sosem szabad megbízni a férfiakban. És persze a nőkben sem – tehetné hozzá bárki, aki találkozott már emberrel, de a film csak a történet végén mondja ki az intés második felét. Ez tanulságnak elég is, csattanónak viszont kevés.