Benedek Elek meséi mindig képesek kapaszkodót nyújtani

Benedek Elek élete utolsó pillanataiban is dolgozott. Ma kilencven éve, amikor agyvérzést kapott, ezeket a szavakat írta le: „…fő, hogy dolgozzanak...„

Amikor évfordulós megemlékezést ír az ember, megvan benne az igény és a vágy, hogy az alanyról sikerüljön valami újat mondania. A módszertan általában az, hogy ismertetjük a legfontosabb, eddig elhangzott mondanivalókat az illetőről, aztán egy kis életrajzi kitérővel (azért csak kicsivel, mert azt mindenki meg tudja nézni magának a Wikipédián) rátérünk arra, ami miatt a cikk íródik: megcáfol vagy megerősít egyes elemeket az eddigi vélekedésekből, vagy ritkább és szerencsés esetben mond valami újdonságot – vagy legalábbis mond valamit, lehetőleg új módon, szavakkal és stílusban. Ez elég erős kényszer, nehéz megfelelni az önmagunk számára kijelölt célnak.

Benedek Elek esetében azonban – hála Istennek! – nincs szükség ilyesmire. Minden, amit róla mondtak, áll a lábán és a helyén, és minden, amit róla mondtak, van annyira erős, hogy arra muszáj legyen hivatkozni – továbbá a következtetések levonását is karakteresen egy bizonyos irányba tereli, újat mondani nemigen lehetséges arról, amiket feltétlenül meg kell említeni.

A legfontosabb dolgok, elmondanivalók pedig: a munkássága – felbecsülhetetlen értékű mesegyűjteménye, az általa kiadott, gyerekeknek szóló újságok, például a kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig létező Cimbora szerkesztése, de emellett publicista és regényíró, sőt országgyűlési képviselő is volt –; a tény, hogy élete utolsó pillanataiban is dolgozott (sőt, 1929. augusztus 17-én, ma kilencven éve, amikor agyvérzést kapott, ezeket a szavakat írta le: „…fő, hogy dolgozzanak…”); valamint talán a legmeghatóbb történetek egyike, a Fischer Máriával kötött házassága, meg persze az a szerelem, amelyik az emberek többségének érzése és véleménye szerint csak a mesékben létezik.

Nem sokkal Benedek Elek agyvérzése után ugyanis felesége – miután korábban megbeszélték, hogy egyikük sem éli majd túl a másikat – a fogadalmat ismerő gyermekeik kétségbeesett tiltakozása és életmentési próbálkozása ellenére Veronalt vett be, és követte férjét a halálba: együtt temették el őket. (Sírfelirata így hangzik: „Oda megyek, ahová te mégy.”) Mindezt negyvenöt évi együttélés után, ami pedig megpróbálhatta volna a hajdani fogadalmat.

Ez egy olyan történet, amelyik önmagában fennmaradt volna ebben a kiábrándult és cinikus világban, és a szerző munkásságának ismerete nélkül is örökre érdekessé teszi Benedek Elek (és Fischer Mária) alakját – de az, hogy olyan gazdag a mesekincsünk, amilyen, és hogy a változó értékrendű világban Benedek Elek meséi még mindig képesek kapaszkodót nyújtani vagy olykor iránytűként viselkedni, nos, ezek olyan „plusz érdemek”, amelyek szigorúan az irodalomtörténet szempontjából és a magánéleti érdekességek utáni kifogyhatatlan vágy kielégítése mellett, után és fölött is értékessé és megkerülhetetlenné teszik ezt az életművet.