Kard és álarc

Az utóbbi években keveset hallottunk a fekete köpenyes igazságosztóról, ám nemrég egy magyar Zorro-képregény indult hódító útjára. Nálunk írták és rajzolták, no de milyen is a magyar Zorro?

Némileg Rejtővel rokon: Tálosi András írja, Vári Tamás rajzolja és Vadas Máté színezi a „magyar” igazságosztót Fotó: Tálosi András

Titokzatos hős, gáncs nélküli gentleman, utánozhatatlan kardforgató, bravúros lovas, szegények védelmezője, özvegyek és árvák gyámolítója. Mindig elegáns, fekete megmentőjelmezében a női szívek megdobogtatója. Egyben egy fontos, pop-kultúrtörténeti forduló­pont reprezentánsa: ő képviseli az átmenetet az élő személyekből a nép ajakán (szájhagyomány útján) mitikus igaz­ságosztókká váló hősök (Robin Hood, Kinizsi Pál, Rózsa Sándor, Zöld Marci) és a fiktív szuperhősök (Batman, Superman, Robotzsaru, Robogésa) között. Ő Zorro, a Róka, akit Johnston McCulley írt meg 1919-ben, akit részint Orczy Emma Vörös Pimpernelje ihletett, és akiről Batman figuráját mintázták.

A pimperneli összefüggések nyilván az akrobatikus vívó- és lovaglóképességek, a romantikus, lovagi éthosz, a batmaniek pedig a kettős élet (ez minden kidolgozottabb szuperhősre igaz, ám míg Pókember vagy Superman civil életükben elég szerencsétlen alakok, Zorro és Batman jómódú dandyk, akik önfeledten szórakoznak fogadásokon a rosszfiúkkal, akiket aztán éjente megosztanak az igazsággal), és az ebből fakadó, erkölcsi fölénnyel végigélt magány, ami tragikus fénybe vonja az alapve­tően esendő karaktert, aki semmilyen természetfölötti képességgel nem bír, csak felkészültebb – harcművész-diplomata-problémamegoldó – az átlagembernél. Hogy Zorro és Batman ugyanolyan fekete jelmezéről, sejtelmesen suhogó köpenyéről, fekete álarcából szuggesztívan elővillanó tekintetéről és szűkszavú, rezzenéstelen arcú erkölcsi fölényéről már ne is beszéljünk, ami életkortól és státustól függetlenül mindig meg fogja dobogtatni a hölgyszíveket. A kamasz fiúkat meg arra inspirálja, hogy kigombolt fekete ingben nézzék: van-e már a tükörben Antonio Banderas. A jó Antonio efféle antréjáról még senki nem számolt be, de attól még van a dologban némi nosztalgikus báj.

Némileg Rejtővel rokon: Tálosi András írja, Vári Tamás rajzolja és Vadas Máté színezi a „magyar” igazságosztót
Fotó: Tálosi András

Az utóbbi években hírét sem hallottuk a Rókának, ám pár hónapja egy magyar Zorro-képregény indult hódító útjára – a magyar alatt értsd magyar alkotók szuverén művét (saját történetekkel), magyar kiadótól, a jogtulajdonos jóváhagyásával (aprólékosan ellenőriznek minden részletet a látványtervtől a dramaturgiai fordulatig, hiszen világmárkáról van szó, amit nem lehet csak úgy „szétművészkedni”). A történetet Tálosi András (kiadó és szerkesztő) írja, a rajzoló Vári Tamás, a színekért Vadas Máté felel. Abszolút klasszikus képregényről beszélünk, nagyvonalú, vaskos színekkel, kontúrokkal és árnyékokkal. Az „old-scholl USA comic”-hoz képest ez egy visszafogottabb világ, hazai viszonylatban a Rejtő-képregényekkel mutat némi rokonságot. Ne a karikaturisztikus vonásokra tessék itt gondolni, a Zorro karakterei realisztikusak, a humor (mert az is van, ahogy dukál is a kardozós-megmentős kalandokhoz) pedig többnyire helyzetkomikum. Inkább a nagyon egyértelmű, nagyon tiszta kompozíciókra, amelyek afféle magyaros sajátosságként (idézzük föl minden mesei tradíciónkat, ami a nagy, erős, képregénycsászár amerikaiaknak sose lesz) jóval illusztratívabb módon ölelkeznek a szöveggel, mint azt a műfaj narratívái és hagyományai megkövetelnék.

De minden túlgondolt nemzetkarakterisztikai fejtegetést félretéve: szép, profi, jól olvasható-nézegethető, ügyes, kompakt anyag a Zorro. Persze marcangolhatnám egy kicsit: lehetne merészebb, meglepőbb, vadabb, komorabb és szentimentálisabb is. De a magánügyem, hogy már túl sok képregényt láttam, ellenben annak együtt örülhetünk, hogy van egy magyar Zorrónk, ami a világpiacon is megállja a helyét. Csak így tovább!