Madarak és kutyusok

Százhúsz éve született Alfred Hitchcock filmrendező, akinek művészi hitvallása szerint az a cél, hogy „a néző a lehető legjobban szenvedjen”.

Termékeny rendező volt, aki szeretett egy-egy pillanatra megjelenni a mozivásznon is Fotó: Universal Pictures Forrás: Europress/AFP

Százhúsz éve született Alfred Hitchcock filmrendező, akinek művészi hitvallása szerint az a cél, hogy „a néző a lehető legjobban szenvedjen”. Mint ismeretes, ezt kétféleképpen lehet elérni a moziban. Az egyik, hogy rossz filmeket csinál egy alkotó, a másik, hogy thrillert vagy horrort. Hitchcock kétségtelenül a nehezebb utat választotta. Eszköze a suspense-technika volt, sőt a szakirodalom szerint ő fejlesztette tökélyre ezt a feszültségkeltési módszert. Ennek a lényege az, hogy a néző sokkal jobban informált, többet tud a történések motívumairól, mint a főszereplő, hamarabb látja vagy érti meg, hogy miféle veszély közeleg. Míg a főszereplő éli a megszokott életét a mozivásznon, a néző már javában retteg. Nem attól fél, amit lát, hanem már előre fél attól, ami lesz. Ez volt Hitchcock igazi felismerése: nem kell mutatni semmi félelmeteset ahhoz, hogy a néző rettegjen.

Termékeny rendező volt, mintegy félszáz filmje viszont leginkább három fő téma köré rendeződött. Az első, amelyből a legtöbb thriller készül manapság is, az, hogy egy ártatlanul megvádolt embernek a megmeneküléséhez meg kell találnia a valódi tettest. Erről szólt a 39 lépcsőfok, az Idegenek a vonaton, az Őrület és a talán legtöbbet idézett Észak-északnyugat. A második fő témája, hogy egy bűnös asszony elcsábít egy férfit, akit aztán vagy tönkretesz, vagy megment. Ez történik a Zsarolásban, A Manderley-ház asszonyában vagy a Szédülésben. A harmadik témája pedig az, amikor a lassan kibontakozó cselekmény gyilkosságba torkollik. Ilyen volt A gyanú árnyékában, amely a rendező kedvencnek vallott filmje volt, a Hátsó ablak vagy a Psycho. Hitchcock tehát thrillereket forgatott leginkább, a sorból viszont kilóg a Madarak, amely egy ízig-vérig horrorfilm volt.

Termékeny rendező volt, aki szeretett egy-egy pillanatra megjelenni a mozivásznon is
Fotó: Europress/AFP

Azon kevés alkotó közé tartozott, aki szeretett, hacsak egy pillanatra is, megjelenni a mozivásznon a saját filmjeiben. Hitchcock általában elsétál a főszereplők mellett, felszáll a vonatra egy óriási nagybőgővel, áll a tömegben vagy várakozik egy bolt előtt. Nem csinál semmi különöset, nem tesz hozzá a történethez, csak jelen van. Egy kivétel viszont adódott, mégpedig éppen az egyik leghíresebb filmjében, az ­1963-as Madarakban. Itt ugyanis Hitchcock a jelenlétével hozzáad a tartalomhoz, nem is keveset. A jelenet úgy néz ki, hogy a szőke Tippi Hedren bemegy egy boltba, miközben Alfred Hitchcock kijön két kis west highland white terriert vezetve pórázon. Két kis fehér kutyuskát, amik, mint tudjuk, az ember barátai, szeretnek labdát visszahozni, pitizni egy-egy falatért az asztalnál, és ha másik kutya jön szembe, felborzolt szőrrel ugatnak, de nagyon hangosan. Miközben a madarak éppen arra készülnek, hogy elpusztítsák az emberiséget, a rendező kutyuskákkal bíbelődik. A legnagyobb baj ugyanis onnan jön, ahonnan nem is várnánk. És ha ehhez hozzátesszük, hogy Hitchcock freudista is volt, akkor egyszerűen arról van szó, hogy a baj forrása maga az ember. A támadó madarak a tudatalatti elfojtások szürreális megjelenítése.

Hitchcock közel 54 éven át élt feleségével, Alma Reville-lel, aki szinte minden forgatókönyvében közreműködött, vagyis múzsája és alkotótársa volt a rendezőnek. Ráadásul szemet hunyt afelett, hogy Hitchcock rajongott az északi típusú, szőke és kék szemű színésznőkért. Gondoljunk csak Tippi Hedrenre, Grace Kellyre vagy Kim Novakra, filmjei főszereplőire. Ideológiája is megvolt arra, miért szükséges mindenáron szőke színésznőkkel forgatnia: „A szőkék a legjobb áldozatok, olyanok, mint a frissen hullott hó, amelyben látszanak a véres lábnyomok.”