A kisregényt még kéziratban olvastam, ráadásul tavaly karácsony előtt pár nappal, így még inkább megfogta a lelkem. Hadd idézzek abból, amit akkor írtam a szerzőnek: „Nagyon tetszett a regényke. Letehetetlen. Nemcsak a történet miatt, hanem mert annyira olvasmányos, gördülékeny, végig feszes. Szépen kapcsolódnak egymásba a váltások, nincs zavar, nincs logikátlanság. Nincs túlírva, túlbeszélve. Sehol nem hatásvadász, úgy tárgyilagos, hogy közben szomorú témája ellenére is élvezet olvasni. És ami fontos: végig hiteles. Hiteles a vége is. Maga a jelenség tragikus. 2016 nyarán riportúton jártam Erdélyben és meglátogattam egy ismerősömet, aki a Kézdivásárhely melletti Albison (a szülőfalujában) él és tanít. Ő mondta volt el, hogy a faluban majdnem csak idősek és a gondjaikra bízott gyerekek vannak. Gyakorlatilag képtelen bármilyen normális, eredményes munkát végezni az iskolában, mert a gyerekek vagy magukba roskadtak, vagy hiperaktívak, kezelhetetlenek. A nagyszülők, idős rokonok széttárják a karjukat, hárítják a felelősséget. És ami megdöbbentett, Natália is azt mondta, szó szerint: a gyerekek belepusztulnak a sóvárgásba.” A művet Rimóczi László a minap úgy ajánlotta az Irodalmi Jelenben, mint „Kötelező olvasmány lelépni készülő anyáknak”.
