Bajok a cekkerben

„Józsi a halála előtt, akaratom ellenére, vett nekem egy mosogatógépet. Mire lement az első mosogatás, Józsit eltemettük. A mosogatógépet visszatettem az eredeti csomagolásba és eladtam. Az árából vettem egy pár szép szandált, egy loknis szoknyát, elmentem a klubba, megismerkedtem Péterrel. Jól megvagyunk, csak ne erősködne, hogy ne mosogassak kézzel” – ez az első bekezdése a címében sem szokványos Holnap: kicsinálni Szép Klaudiát! című novellának, és azt hiszem, ékesen bizonyítja, hogy Döme Barbara ama tőrőlmetszett novellaírók közé tartozik, akikre oly nagy szükség volna, és akikből mégis oly kevés akad.

Jobbnál jobb szövegek követik egymást ebben a kötetben, és az ujjongó olvasói örömön még az sem tud rontani, hogy egyik-másik írás kevésbé sikerült (különösen igaz ez az „elbagatellizált természetfölötti” témaköré­ben született egy-két novellára), vagy hogy a könyvet felszerelték alcímmel is. A Történetek Skizofréniából alcím ugyanis kissé erőltetett, szájbarágós, szójátékos, ami amúgy a könyvet egyáltalán nem jellemzi, és kevesebb örömet hagy az olvasónak, hiszen mennyire más lenne magunktól rájönni a tíz-tizenötödik novella elolvasása után, hogy itt bizony súlyos személyiségzavaros, skizofrén, képzelődő (többnyire nőnemű) betegek beszélnek egyes szám első személyben magukról, és a kötet közepére pontosan olyan nyomasztó lesz ez a világ, mint amilyen a skizofrén betegeké lehet.

Az ember már szinte eseng egy kis feloldó humorért, egy kis világosságért. Így aztán különösen hálás lehet annak az elbeszélő hangnak, amelyik ilyeneket tud: „Keverék, ami vetélést okoz, írták az egyik blogon, ahol nők beszélgettek, milyen szerencsétlen az életük, pont most estek teherbe, amikor nincs pénzük, amikor megkapták azt a menő állást, amikor a férjükkel már egy éve nem szexelnek.”

A szövegek sorrendje is beszédes, ez a szerkesztést dicséri: már rögtön az első novella odavágja az olvasót, a szerzőnek valami eredendő arányérzékkel mindig sikerül megállni a hatásvadászat előtt (ott, ahol még erőteljében duzzad a dráma), sorra jönnek a történetek a lét peremére sodródott egzisztenciáktól és -ról, pontos és félelmetes képet kapunk arról, hogy embereknél hogyan jelentkezik először, majd sokadszor és végül végleg a skizofrénia. A megrázó sorsok szinte sosem válnak távolivá, kitalálttá, mindannyian hallottunk már ilyeneket, csak most akadt valaki, aki hitelesen meg is tudja írni őket. A befejezések is jók: a legritkább esetben hoznak megoldást, többnyire inkább azt sugallják, hogy megoldatlan és megoldhatatlan marad minden, mint a fent nevezett betegség, illetve az öröklődő elmebetegségek más fajtái.

Nagy hiánycikk a jó, arányos, egyik irányba se elvitt – azaz elrontott – novella irodalmunkban (ezt szerkesztőként is tapasztalom), az a fajta, amelyiket Döme Barbara műveli, akitől immár olvasóként várhatunk egy humorosabb (fanyarul humoros) kötetet is, elvégre azt most megmutatta, hogy a tragé­diát mesterien kezeli. Az elmebetegség ugyan hálás téma, de hamar kimerül – aki viszont tud ilyen bekezdéseket írni, az bármit képes lesz megalkotni a jövőben is: „A férjemnek, Tóninak ma van a harmincötödik születésnapja. Ezért várunk vendégeket. Egész héten hajtottam, nem vettem neki semmit. A torta bolti, de tettem rá házi készítésű díszítést. Kicsit lenyomkodtam az egyik oldalát, így megdőlt. A tökéletlensége talán elhiteti mindenkivel, hogy én sütöttem.”

Döme Barbara: Nők a cekkerben. Történetek Skizofréniából. Arany János Alapítvány, Budapest, 2019.