Popmetálos szintiopera

Az Evanescence a kortárs pop-rock egyik lehetséges válasza az ezred­előn gyakran hallott, szorongó kérdésre: lesznek-e még a világon rocksztárok és stadionokat megtöltő bandák? Mármint Guns N’ Roses-i vagy Bon Jovi-i értelemben. A zenekar szeptember 8-án lép fel a Papp László Budapest Sportarénában.

Amy Lee frontember és társai zenei kísérletei túlmutatnak a rádióra írt slágereken Fotó: MTI/Mohai Balázs

Legutóbb talán Lemmy Kilmister halála után ültek le a világ zenerajongói és zeneiparosai egy szomorú és önismétlő beszélgetésre a rockzene végéről. De a rock nem vész el, csak átalakul, megújul, különös, ismeretlen formákat ölt, hogy újra és újra meglepjen minket valamivel – és valljuk be, a rock lényege a meglepetés. Azért burjánzott már el ezerféle irányba a punktól az indusztriális metálig, hogy folyamatosan meglepődjünk. Vagy azon, hogy ezt még egyáltalán zenének nevezik, vagy azon, hogy ez is jó.

Az amerikai Evanescence több stílus érdekes egyvelege, és biztosan meg fogja tölteni az arénát. Az meg majd kiderül, hogy szimfonikus zenekart hoznak-e, és a legújabb, Synthesis lemezről játszanak dalokat, amin korábbi számaikat értelmezték újra, torzított gitár, dob és basszus nélkül, akusztikusan, nagyzenekarral meg egy kis dark electróval vagy általános válogatást adnak az első három lemez anyagából egy kis plusz kamarazenével. Kimondottan rokonszenves, hogy egy rakat romantikusan dühös vagy kétségbeesetten romantikus sláger legyártása és mindössze három album után készítettek egy gyakorlatilag rockmentes lemezt – végül is a legrockosabb, legmetálosabb, legpunkosabb húzás mindig az, amit senki nem vár. A frontember-főnök Amy Lee és társai sokféle zenei rétegben való elmélyültsége mindenesetre bőven hozhat még meglepetéseket az elkövetkező évtizedekben, én legalábbis reménykedem benne, hogy legközelebb és azután is sokszor fittyet hánynak az elvárásoknak, és egyre avantgárdabb irányba kanyarodnak el, legyen az az indusztriális vonal, a súlyos riffek emésztő mélysége vagy épp a barokk hárfazene.

Amy Lee frontember és társai zenei kísérletei túlmutatnak a rádióra írt slágereken
Fotó: MTI/Mohai Balázs

Az Evanescence kísérletei túlmutatnak a rádióra írt slágereken, hisz aki csak egy kocsmában vagy strandbüfében hallotta őket valami hitvány lejátszóból, még nem hallotta őket igazán. Ha jól fülelünk furcsa egyvelegeikre, az a különös érzésünk támad, hogy csak pár kanyar választja el őket a leggiccsesebb, de profin kivitelezett poptól, a másik oldalról meg a Rammsteintől vagy a Nine Inch Nailstől (Trent Reznor kultikus bandáját Amy Lee is emlegette már ihletforrásként, ahogy a Portiesheadet vagy a Massive Attacket is). Az új album fényében persze a legkézenfekvőbb áthallás a Deine Lakaien dark wawe-electroavantgárdja. Aztán ki tudja, még azt is megérhetjük egyszer, hogy Lee Einstürzende Neubauten-dalokat fog énekelni vonósnégyessel.

Az arénakoncerten a Veridia lesz az előzenekaruk – meglátjuk, élőben mennyire uralkodnak saját lírai kiberzúzdájukon, és azt is, mit tud az énekesnőjük hangja a tonnányi stúdiófilter nélkül.