„Soha nem volt B tervem”

Fütyülését az egész világ ismeri, a Wind of Change című daluk a remény és a kommunizmus bukásának himnusza lett. Ráadásul mindez egy budapesti koncerttel kezdődött. Klaus Meinével, a Scorpions zenekar énekes-frontemberével hangjának elvesztéséről, a zenekar elmúlt ötven évéről és az őszi koncertjükről beszélgettünk.

Erejük teljében. A Scorpions újra világ körüli turnén jár, novemberben jönnek Magyarországra Fotó: MTI/EPA

– Hogyan telik a turné?

– Jól érzem magam. Nemsokára útra kelünk Dél-Amerikába, Brazíliában lépünk fel a Rock in Rión. Izgalmas, hogy ennyi év után visszahívtak minket, hisz utoljára 1985-ben játszottunk ott, többek között a Queennel. Most egy kis szünetet tartottunk, ami jól telt, hisz időt kell szánni a családra és a barátokra is, az énekesnek pedig különösen fontos, hogy kipihent legyen. Minden nap edzem a hangom, és hát nem érdemes úgy egy világ körüli turnéra indulni, hogy legyünk túl rajta. Ha azt érezném: nincs kedvem hozzá, akkor kellene abbahagynunk.

– November 18-án ismét fellépnek Budapesten, a Papp László Sportarénában. Emlékszik az első itteni koncertjükre?

– A nyolcvanas évek végén jártunk először Magyarországon, és akkor velünk tartott egy amerikai újságíró is, aki a híres Spin Magazinnak írt egy riportot az első vasfüggönyön túli koncertünkről. A cikkére is emlékszem, mert azt írta, hogy igazából nincs is vasfüggöny. Egy teljesen más világra volt felkészülve, meglepte, amit látott, ráadásul akkor rengeteg szocialista országbeli rajongónk jött el a budapesti koncertünkre. És hát voltaképpen így jutottunk ki a Szovjetunióba is, hiszen a magyarországi szervezőinknek – ha jól tudom, a Kulturális Minisztériumon keresztül – nagyon jó szovjet kapcsolataik voltak. Az ő segítségükkel jutottunk el az akkori Leningrádba 1988-ban, egy év múlva pedig már a legendás orosz Woodstockon, a Moszkvai Békefesztiválon léptünk fel. Tehát mindez a budapesti koncertünk miatt vált lehetővé, és az ottani élményeinkből született a Wind of Change című dalunk is.

– Nemrég ünnepeltük a Páneurópai piknik 30. évfordulóját, amikor a keletnémet menekülteket átengedtük Ausztriába.

– Hú, rohan az idő! A történelem egyik csodálatos pillanata volt, amikor Magyarország megnyitotta a határát, hogy a német menekültek Nyugatra távozhassanak és szabadok legyenek. 1989 augusztusában Moszkvában játszottunk, és persze figyeltük a világ eseményeit, főleg a német és a kelet-európai ügyeket. Érezhető volt, hogy egyre nagyobb nyomás van az NDK-n, az orosz rajongóinktól pedig állandóan azt hallottuk, hogy a hidegháború nemsokára véget ér. Ez is megihletett minket. A Wind of Change a hidegháború végének himnusza lett. Moszkváról szól, de ugyanígy a berlini fal lebontásáról és a kommunizmus végéről, arról a reményről, amivel akkor tele volt a levegő. A kettéosztott Európa végre közeledett egymáshoz.

– Hogyan látja a mostani Európát?

– Akkoriban tele voltunk reménnyel, utána jött szeptember 11., és a világ újra megváltozott. Most az egységes Európa eszméje ismét törékennyé vált, az Európai Unió a brexittel egy újabb csapást kaphat, a problémák pedig egyre csak gyűlnek. Én csak azt remélem, hogy ezekkel együtt, egységesen küzdünk majd meg. Négy éve nyitotta meg Merkel Németország kapuját a menekültek előtt, és lehet, hogy pillanatnyilag jól döntött, de azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy bonyolult helyzet, és remélhetőleg olyan politikusok irányítanak majd a jövőben, akik meg tudnak birkózni ezekkel a problémákkal. Én egy „naiv” zenész vagyok. Mi állandóan járjuk a világot, és az érzelmek világában utazunk. A rajongóink azért jönnek a koncertjeinkre, hogy együtt énekeljenek velünk, és Libanonban ugyanúgy átérzik ezeket, mint Tel-Avivban. Azt tapasztaltam, hogy az érzelmek világában nagyon közel, a valóságban pedig olykor világnyi távolságokra vagyunk egymástól.

– A Scorpions lényegében az egyetlen német rockbanda, amelyik befutott Amerikában. Mi kellett ehhez?

– Ha befutsz Amerikában, az azt jelenti, hogy az egész világon befutottál. Nyilván kellettek ehhez a dalaink és a koncertjeink hangulata is, de azt sem tagadom, hogy egyszerűen szerencsénk volt. Sok számunkat az amerikai turnéink ihlették, azt hiszem, jól megragadtuk a korszellemet. Ráadásul a korszak egyik legnagyobb zenei menedzsmentje szerződtetett minket a 70-es évek végén. Meghívtak a legnagyobb fesztiválokra, ahol többek között az AC/DC-vel, Ted Nugenttel léptünk fel, 1983-ban pedig a kaliforniai Us Fesztiválon, ahol a Van Halen volt a sztárvendég. Tehát mi is negyedmillió ember előtt játszottunk, és eléggé megnehezítettük az utánunk fellépő sztárbanda dolgát.

Erejük teljében. A Scorpions újra világ körüli turnén jár, novemberben jönnek Magyarországra
Fotó: MTI/EPA

– Meg hát angolul énekelnek. Kezdetben nem volt németes az akcentusa?

– Dehogynem, mindig németes akcentusom volt. Sokat kellett dolgoznom rajta, de végül jól alakultak a dolgaink. Még a kezdeti években, a stúdióban az egyik producerünk figyelmeztetett, hogy Klaus, dolgoznod kell a kiejtéseden… És dolgoztam is. Talán egyesek még mindig éreznek benne egy kis németes beütést, de a fene tudja, jó sok albumot eladtunk ezzel a német akcentussal, úgyhogy lehet, nincs is ezzel gond.

– Egy magyar zenekarhoz is barátság fűzi önöket: az Omegához.

– Őket akkoriban a keleti Rolling Stonesnak hívták Németországban. A 70-es években láttuk először az Omegát, amikor Nyugat-Európában turnéztak. Szerettük őket, hisz volt pár nagyon jó daluk. Később összebarátkoztunk, engem meg Rudolf Schenkert még Budapestre is meghívtak, az egyik nagy búcsúkoncertjükre. Mindketten szerettük a Gyöngyhajú lányt, ezért írtam hozzá új dalszöveget, és jótékonysági célból vettük fel, hogy ezzel segítsünk a ruandai gyerekeken. Legutóbb a Hősök terén játszottunk Meckyvel (Kóbor János) és Elefánttal (Molnár György), és szerintem az volt az egyik legemlékezetesebb magyarországi, sőt európai koncertünk. Ők már legendák, Mecky egy nagyon jó frontember, és remélem, eljönnek a novemberi koncertünkre.

– Milyen dalokkal készülnek?

– Eljátsszuk a 70-es, 80-as évekbeli klasszikus dalainkat, olyanokat is, amiket ritkán szoktunk előadni, mint például a Bad boys running wild-ot vagy az I’m leaving you-t. A nagy slágerek sem fognak hiányozni, meg a legutóbbi, a Return to Forever című albumunk egy-két dala sem. Ráadásul új dobossal jövünk, Mikkey Dee-vel, aki több mint húsz évig zenélt a Motörheadben. Ő 2016 óta erősít minket, és friss energiával tölti fel a bandát, hisz nagyon jó ember és fantasztikus zenész.

– Több mint ötven éve zenélnek együtt. Mi tartja össze a bandát?

– Az, hogy közös szenvedélyünk a rockzene, és mind barátok vagyunk. Úgy is mondhatnám, hogy a barátság a banda hosszú életének a titka. Ez főleg olyan nehéz időkben derült ki, mint amikor elvesztettem a hangomat 1982-ben. Akkor azt mondtam a többieknek, hogy keressetek valaki mást helyettem, mert nekem befellegzett. De a fiúk azt mondták, hogy velem igen, nélkülem nem folytatják. Azt hiszem, kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy még együtt van a csapat, és még mindig több százezer ember előtt koncertezhetünk. Annak még jobban örülök, hogy sok fiatalt is látok a koncertjeinken.

– Igaz, hogy az orvosa azt tanácsolta akkor: keressen más szakmát?

– Igen. De fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék az éneklésen kívül. Soha nem volt B tervem. Félelmetes helyzetben találtam magam, olyan volt, mint egy rémálom, mert ráadásul akkor voltunk a csúcson, hisz a Blackout című albumunk nagy sikert aratott Amerikában. De felépültem. Azt szoktam mondani, hogy 1982 óta ez a rocktörténelem leghosszabb ráadása. Ha mégis másképp alakul az életem, talán zenei újságíró lettem volna, mert a zenétől nem tudtam volna elszakadni.

– Azt pletykálták az utóbbi hónapokban, hogy új albumot terveznek.

– Sokat nem árulhatok el, de annyit elmondok, hogy a turné előtt voltunk a stúdióban, kipróbálni, működik-e még a régi kreativitásunk. Működött.Rögzítettünk pár zenei alapot, melyek később dalokká válhatnak. A turné befejezése után talán visszatérünk a stúdió­ba, és folytatjuk. Ha nekünk is tetszik, amit hallunk, akkor lehet, hogy jövőre egy új album lesz belőle. Az egész hangulatáról pedig annyit mondanék, hogy könnyedebb, nem olyan sötét, mint a Humanity: Hour 1 című lemezünk, de attól még kemény rock!

– Mit gondol, önök milyen örökséget hagynak a rockzenében?

– Szerintem három dalt. Az első vegytiszta rock ’n’ roll, ez a Rock You Like A Hurricane, a második, a Still Loving You a szerelemről, a harmadik, a Wind of Change pedig a békéről szól, egy jobb világba vetett hitet fejez ki, és ez a remény manapság talán még fontosabb, mint harminc éve volt. Ez a mi zenei örökségünk, mert ebből a három dalból kiderül, miről szólt valójában és milyen értékeket vallott ez a banda.