Többgenerációs hazugságok

Személyes hangvételű szerzői filmmel tért vissza a rendezéshez Szergej Livnyev, a rendszerváltás idejének meghatározó orosz rendezője. A Van Goghok egy komplikált apa-fiú viszonyba vezeti a nézőt, és közben arra keresi a választ, miként hatnak további kapcsolatainkra és sorsunkra a ki nem beszélt konfliktusok és a hazugságban tartott életek.

Az apát a lengyel színészlegenda, Daniel Olbrychski, fiát pedig Alekszej Szerebrjakov alakítja Forrás: Uránia Filmszínház

Cipelhetjük egy életen át a nyilvánvaló elhallgatásokat, végső soron azonban minden ember ősi vágya, hogy kiderüljön az igazság. Sok irodalmi, később filmre adaptált vagy eleve arra írt mű szól arról, meddig roncsolódik a lélek az elhazudott élethelyzetek miatt, de jobb esetben elérkezik a katartikus pillanat, amikor kitisztul a kép. Ilyen felszabadulás jön el például Pintér Béla Parasztopera című, kultikussá vált színpadi munkájában; és ez a drámai folyamat bomlik ki Mészáros Márta Aurora Borealis című játékfilmjében is. Utóbbit azért érdemes a Van Goghok premierfilm kapcsán megemlíteni, mert maga a rendező, Szergej Livnyev is úgy beszél Mészáros Mártáról, mint a pályájára nagy hatást tett egyik magyar alkotóról.

Az orosz filmes a rendszerváltás idejének megkerülhetetlen alkotói nemzedékéhez tartozik, a peresztrojka kultuszfilmje, az Assza forgatókönyvét jegyzi, a kilencvenes évek elején egyebek mellett megcsinálta a Sarló és kalapács című filmet, majd 1999-ben Amerikába távozott, és hosszú évekig a filmgyártás más szegmensében, főként producerként folytatta munkáját. Miután ismét beszállt az orosz filmgyártásba, barátai unszolására újra kamera mögé állt, és tavaly elkészítette a Van Goghokat.

A filmet több orosz filmfesztiválon is vetítették, díjakat is besöpört, a Van Goghokkal a rendező nagy visszatéréséről beszélnek otthoni berkekben. A hazai nézők az Uránia Nemzeti Filmszínházban találkozhattak először az alkotással, amelyről a rendező úgy fogalmazott: „Nagyon személyes történetet dolgoztam fel, mert úgy gondoltam, egész életünket meghatározza, miként viszonyulunk a szüleinkhez.”

Livnyev ezúttal egy ötvenes éveiben járó, sem a munkájában, sem pedig a magánéletében kiteljesedni nem tudó képzőművész férfi dilemmáit vezeti vissza a bonyolult apaképéhez és a még annál is megfejthetetlenebb anyaképéhez. A karrierista, gyermekén uralkodó nemzetközi hírű karmester apa, akit fia cinikusan csak felségnek hív, szinte közhelyes szerepválasztása a filmnek. Az apa-fia páros megformálását a rendező két nagyágyúra bízta: a lengyel színészlegendának, Daniel Olbrychskinek az időskor új utakat jelentett színész­egyénisége kibontásában. A fiát alakító, a kilencvenes években karakteres színésszé vált Alekszej Szerebrjakovnak újabb elismerést tartogat az önmarcangoló középkorú férfi válságának megformálása. Szerebrjakov többek között Livnyev korai filmjének, a Sarló és kalapácsnak köszönhetően vált ismertté, a magyar nézők mégis a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is jelölt 2014-es Leviatán főszerepéből ismerhetik.

Az apát a lengyel színészlegenda, Daniel Olbrychski, fiát pedig Alekszej Szerebrjakov alakítja
Fotó: Uránia Filmszínház

Sok párhuzam olvasható ki az Aurora Borealis képletéből: halálközeli állapotig várunk az elhallgatott viszonyok kimondásával, de az igazság, még ha fájdalmas is, felszabadító erővel hat. Livnyev filmje a klisészerű alapkonfliktus ellenére saját utat jár be, nemcsak mert nagyon finom dramaturgiai átmenetekben, letisztult filmnyelven fejti fel a múltat, hanem mert tökéletesen azonosulunk dialógusaival: általános és emberi, minden családban előkerülő ellentéteket látunk. Őszinte önvizsgálat az övé, filmjében a sorsfilozófiai kérdések mögött a mélylélektani feszültség válik hangsúlyossá, ahol a gyűlölet és a szeretet, a gyilkos indulat és az elemi kötődés azonos intenzitású kapcsolatfüggőséget hív elő.

Mi indokolja mindezek ismeretében a Van Goghok címet, van-e műtörténeti vonulata a drámának? A film utolsó jelenete ad választ a Van Gogh-párhuzamra. Livnyev munkája nagyon erősen társművészeti ihletettségű, nemcsak a klasszikus zene hatása alatt született, de a képalkotás és annak megannyi olvasata mint a személyiségben rejlő végeláthatatlan titkok tárházának metaforája kerül elő.