Többgenerációs hazugságok

Személyes hangvételű szerzői filmmel tért vissza a rendezéshez Szergej Livnyev, a rendszerváltás idejének meghatározó orosz rendezője. A Van Goghok egy komplikált apa-fiú viszonyba vezeti a nézőt, és közben arra keresi a választ, miként hatnak további kapcsolatainkra és sorsunkra a ki nem beszélt konfliktusok és a hazugságban tartott életek.

Az apát a lengyel színészlegenda, Daniel Olbrychski, fiát pedig Alekszej Szerebrjakov alakítja Forrás: Uránia Filmszínház

Az apát a lengyel színészlegenda, Daniel Olbrychski, fiát pedig Alekszej Szerebrjakov alakítja
Fotó: Uránia Filmszínház

Sok párhuzam olvasható ki az Aurora Borealis képletéből: halálközeli állapotig várunk az elhallgatott viszonyok kimondásával, de az igazság, még ha fájdalmas is, felszabadító erővel hat. Livnyev filmje a klisészerű alapkonfliktus ellenére saját utat jár be, nemcsak mert nagyon finom dramaturgiai átmenetekben, letisztult filmnyelven fejti fel a múltat, hanem mert tökéletesen azonosulunk dialógusaival: általános és emberi, minden családban előkerülő ellentéteket látunk. Őszinte önvizsgálat az övé, filmjében a sorsfilozófiai kérdések mögött a mélylélektani feszültség válik hangsúlyossá, ahol a gyűlölet és a szeretet, a gyilkos indulat és az elemi kötődés azonos intenzitású kapcsolatfüggőséget hív elő.

Mi indokolja mindezek ismeretében a Van Goghok címet, van-e műtörténeti vonulata a drámának? A film utolsó jelenete ad választ a Van Gogh-párhuzamra. Livnyev munkája nagyon erősen társművészeti ihletettségű, nemcsak a klasszikus zene hatása alatt született, de a képalkotás és annak megannyi olvasata mint a személyiségben rejlő végeláthatatlan titkok tárházának metaforája kerül elő.