Kevés kiállítást láttam eddig, ahol a koncepció, a forma, az eszmeiség és a kurátori munka ilyen egységes volt. A veterán képzőművészektől, mint Aknay János, Kárpáti Tamás vagy Szurcsik József, a kevéssé ismert, de szakmailag rég beágyazódott mestereken át az ígéretes pályakezdőkig a szakma minden szintjét reprezentálja a tárlat. Láttatja ezenkívül a kortárs képzőművészetben – itt konkrétan a festészetben, de merjünk általánosítani! – jelen lévő irányzatok rengeteg skáláját.
Amolyan tablószerű kinyilatkoztatás a Miniképek Csontvárynak szentelt epizódja. Teheti, hisz a felütés, vagyis a napútfestészet kérdése, illetve a már életében az egekben lakó, autodidakta szellemóriásunk életpályája iránt senki sem lehet közömbös, aki valaha ecsetet vett kezébe.
Külön szekcióba rendeződnek a konkrét művekre vagy motívumokra utaló képek, több variációt látunk cédrusra, naivat, szimbolistát, megnyugtatóan orientalistát és zaklatottan monokrómot. Kedvencem Tóth Pitya Tisztelet Csontvárynak című éjfekete cédrusa a szürkésbarna ég előtt; a kép alsó szegmensében égővörös vonal: mintha a határ izzana, amelyen Csontváry átlépett. Varga-Amár László Eredeti magyar szürke marhája márkavédjegyszerűvé ragadja ki a mester Vihar a Hortobágyon című képéről ismerős jószágot. Gyémánt László Metamorphosisa Csontváry híres Önarcképének kompozícióját vonatkoztatja magára. Más csoportot alkotnak a nonfiguratív, minimalista vagy konstruktivista képek, ahol a színek és a formai absztrakciók utalásrendszerét kell fölfejteni. És különállnak a fakturális munkák is, amelyekben a keretet szétfeszítő, a vászonból kibuggyanó plasztikusság, rétegesség és maga az anyagkezelés is hordoz üzenetet. De nem kerek mondatokból álló üzenet ez, hanem hangulat, érzet, fuvallat, suttogás vagy épp a föld remegése.
Fotó: Bach Máté
A kegyetlen szabályt, a 20×20 centis képben gondolkodást mindenki betartja, ezért az egyes szekciókban az egymás mellé rendezett képek közötti viszony is izgalmas feszültséget kelt, mint mikor különböző színnel és technikával készült, de mind a horizontvonal kérdésével foglalkozó munkák kerülnek egymás mellé. Találó Lobler Ferenc Átkelőjének kontrasztos gomolygása fölött Pusztafi Panna Pálma „…és Isten lelke a vizek felett lebegett” című sápadt pasztellje, melyhez ha közelebb lépünk, meglátjuk benne a teremtés ígéretét hordozó, aranyló, benső ragyogást.
