Harmadik lehetőség nincs

Egy színdarab vagy zseniális, vagy nem az, harmadik lehetőség nincs — mondhatnánk, ha megidéznénk Schwajda György drámájának, a Ballada a 301-es parcella bolondjáról című előadás címszereplőjének rendszeresen visszatérő fordulatát. Ráadásul kevés olyan előadás van, amely színháztörténeti jelentőséggel bír, amelyet követendő példaként emleget majd a szakirodalom. A Kecskeméti Katona József Színház új bemutatója Cseke Péter rendezésében ilyen előadás. Kőkemény emberi dráma, olyan, amely aztán hetekig nem hagyja nyugodni a nézőt, mert nemcsak megrázó, hanem mélyen elgondolkoztató is, a darab befejezése pedig nem nélkülözi a katarzist sem.

óKőszegi Ákos az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartja a nézőt Fotó: Ujvári Sándor Forrás: MTI/Ujvári Sándor

Cseke Péter rendezésében remekül váltakoznak a megrázó és a szórakoztató pillanatok. Ebben az esetben azért kiemelt jelentőségű a jó rendezői ritmusérzék, mert megfelelő pillanatokban nagy szükség van a nézőben felgyülemlő feszültség oldására, ebben Ákos érzelmeket erősítő, izgalmas, drámához írt szöveg nélküli zenéje nem kis segítségre van. Kőszegi Ákos, a címszereplő alakítása pedig díjat érdemel; nemcsak a nézők, hanem a szakma is sokat fog beszélni róla. Nem volt könnyű a helyzete, ugyanis nem csupán egy bolondot kell alakítania, hanem egy olyan, görög–latin műveltségű zsenit is egyszerre, aki megjátssza a bolondot, a nézőket pedig folyamatosan bizonytalanságban kellett tartania a tekintetben, hogy ő most harminc év megjátszás után ténylegesen megbolondult, vagy vissza tud térni a régi, normális életéhez, ha akar. Kőszegi Ákosnak sikerült az, ami a színjátszás legmagasabb foka: a nézőt az utolsó pillanatig képes bizonytalanságban tartani a saját elmeállapotát illetően.

– Tessenek minket békén hagyni! – hangzik el Bognár Gyöngyvér, a bolond élettársa szájából, akinek alakítása szintén említésre méltó. Önző világunkban nem is olyan könnyű megeleveníteni a feltétel nélküli szeretetet. Bognár Gyöngyvér olyan mélységes melegséggel simogatja meg az őt egyébként nem túl udvariasan elküldő bolondot, hogy azt jó szívvel vihet haza a néző az emlékezetében. A mondat pedig, miszerint jobb lenne, ha békén hagynák az embereket, az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás időszakára, illetve a kádári proletárdiktatúra idejére vonatkozik. A színdarab szerint ebben az időszakban ugyanis a KGB segítségével kimagasló műveltségű ügynököt képeztek ki hónapokon át arra, hogy teljes hitelességgel eljátssza az elmebeteget, aki a 301-es parcella körül lődörög, szidja a kommunistákat, miközben feladata szerint jelentenie kell a 301-es parcella látogatói­ról. A bolondot ott felejti a kommunista rendszer harminc évre, és amikor a rendszerváltás után jönne némi kicsinyke számonkérés, hogy azért az emberkísérlet túlmegy minden határon, megjelenik Hegedűs Zoltán. Ő realisztikusan, nyersen és sokszor már-már félelmetes hitelességgel játssza el az ügynököket kiképző kommunista tisztet, akinél az ember attól fél, bármelyik pillanatban kiverheti a vele szemben álló fogát. Azért jelenik meg, hogy megpróbálja visszafordítani az addigi munkáját: bolondból normális embert akar faragni egy óra alatt a megszokott módszerekkel.

Kőszegi Ákos az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartja a nézőt
Fotó: MTI/Ujvári Sándor

Csombor Terézt sem kell félteni, amikor a saját kényszerképzeteit mantrázó anyóst formálja meg, beleadott ugyanis apait-anyait; kiemelkedő pillanata, amikor azt ecseteli, hogy jól ismeri ő az arzénos kávé ízét, mert a menye meg akarja mérgezni. Aztán Danyi Judit alakítása se feledhető a bolond menyeként, ugyanis úgy nevetgél cinikusan mindenen, hogy közben érezzük, a legjobban saját elrontott életét neveti ki, sőt legbelül nem is nevet, hanem kucorgó kislányként szorongva sírdogál, mert nem segít rajta senki, csapdába esett, vergődik reménytelenül. Koltai-Nagy Balázs pedig a bolond unokájaként kamaszt kanyarít a színpadra játszi könnyedséggel, ráadásul nem éppen a befelé forduló típust, hanem azt, aki mindenkinek megmondja szemtől szembe a véleményét. Konkrétan arról beszél, hogy nem a nagyapja az igazi bolond, hanem sokkal inkább az egész család az. És igaza is van, mert a kádári kommunista diktatúra olyan mértékig tette tönkre a családok erkölcsi érzékét akkor, mikor mindenkit hazugságra kényszerített, mikor mindenkinek a félelem jutott osztályrészül, hogy ezzel még évtizedek múltán is nehéz szembenézni. Egy rendszert látunk tehát, amely egy nemzedéket tett bolonddá, miközben annyira bizonytalan volt saját hatalmában, hogy még azt is figyelte, a temetőben ki és hova teszi le a virágot.

– Rohadjon meg minden komenista! – mondja a bolond elköszönésképpen azoknak, akik szóba állnak vele és adnak neki – általában nem is kevés – alamizsnát. A néző pedig az utolsó pillanatig nem tudja eldönteni, hogy komolyan mondja ezt a bolond, bolondságból hangoztatja, vagy az ügynöki csavarintos furfang vezeti. Éppen ezért a Cseke Péter által színre vitt Schwajda-darabot a kamaszkorban lévő nemzedéknek is bátran ajánlhatjuk, mert a fordulatos, egy krimi izgalmával felérő cselekmény befogadhatóvá teszi az igencsak kemény tartalmat, ráadásul mindent meg lehet tudni a kádári kommunista diktatúra mibenlétéről. Erre a tudásra azért van igencsak nagy szükség, nehogy újra hatalomra kerüljön egy olyan rendszer, amely mindenkit bolonddá tesz, és még a temetőben emlékeibe mélyedő emberektől is retteg.

A színdarab nagyobb része az Új köztemetőben játszódik, a 301-es parcella környékén, ahova 1892 óta temetnek jeltelen sírokba bűnöst és áldozatot, köztörvényest és öngyilkost, no meg persze olyanokat, akiknek azért kellett meghalniuk, mert ellenségnek kiáltotta ki őket a kommunista diktatúra. Cseke Péter rendezésében szellemként meg is jelennek. Ez az előadás ugyanis nem sóhajtozik és néz félre finomkodva, hanem tiszta vizet önt a pohárba.