A közoktatáson keresztül közelíteni a művészethez

A közoktatás olyan, mint a foci vagy a politika, mindenkinek van ugyanis valamilyen kapcsolódási pontja hozzá.

Különleges témát választott a Magyar Művészet aktuális lapszáma: míg az eddigi számok többnyire általános művészeti témákkal foglalkoztak, a jelen szám a közoktatáson keresztül közelít a művészetek felé, jobban mondva a közoktatás alá rendeli a művészetet, amennyiben ez egyáltalán lehetséges.

A közoktatás olyan, mint a foci vagy a politika, mindenkinek van ugyanis valamilyen kapcsolódási pontja hozzá, mindenkinek van legalább egy távoli ismerőse, aki klubban játszik, pártban kispolitizál vagy iskolás. A Magyar Művészet a tőle megszokott magas minőségben szállítja az érdekesebbnél érdekesebb cikkeket arról, hogy miként lehetne a közoktatást a művészeti ágazatokkal nemcsak színesíteni, hanem teljessé tenni, de aki volt már iskolában az utóbbi években, és látott már lezárt zongorát, tudni fogja, hogy ez nem ennyire egyszerű. (Idevág – mégpedig élesen – egy idézet Nagy Gábor és Rajner Ágota Művészeti oktatás, másképp című kiváló dolgozatából: „Örvendetes, hogy az iskolák, kormányzati döntés értelmében, zongorákat kapnak. Kíváncsi vagyok, ezek közül hány iskolában engedik majd oda a gyerekeket, hogy leüssenek néhány hangot, vagy esetleg a fedélre rozsdásodik a lakat.”)

Jankovics Marcell kritikája a Nemzeti alaptantervről nagyon szíven üti az olvasót, és nagyjából minden szavával egyet lehet/kell érteni. Különösen, amikor ilyeneket mond: „Mivel a kortárs művek – nem csak az irodalom területén – még nem találták meg a helyüket a mindenki által elfogadott értékskálán, főhet a feje a tanárnak, mit ajánljon a diáknak. Léteznek ugyan kánonok, de ezeket ma Magyarországon politikai szempontok alakítják, s nincsenek kőbe vésve. A másik út, ha a diák a tanár ízlésére hallgat, ám ez sem kevésbé szubjektív. Élő szerzőket nem ajánlanék, a jelen legyen szerintem inkább a félmúlt.”

Lovász Irén a népdalban megénekelt fellegajtó-nyitogatásról állít fontos dolgokat: „a népdalban megénekelt »fellegajtó« az égi és a földi világok közötti átjárást segítő varázskapu. Nem mindenki tudja kinyitni, de vannak, akik igyekeznek nyitogatni. Sírással, imával, énekkel és más, nem szóbeli varázslatokkal. Van, akinek sikerül, s megtalálja a Kulcsot. Világos tehát, hogy a fellegajtó-nyitogató ember imádkozik, égi segítségért fohászkodik.” Máté Zsuzsanna pedig A vizuális kultúra divergenciájáról írva ismétli át, hogyan jutott oda az írott kultúra, ahol manapság van: „Bár McLuhan provokatív kérdésére – vége a Gutenberg-galaxisnak? –, úgy tűnik, még sokáig nem felelhetünk igennel, mégis tény, hogy néhány évtizede – Mitchell kifejezésével élve – a »képi fordulat«, a »képek szavaktól történő hatalomátvételé«-nek korában élünk.

Csaknem fél évszázaddal korábban, 1972-ben Gombrich hasonlóan fogalmazott az általa vizuálisnak nevezett korról: »olyan történeti korszak kezdetén vagyunk, amelyben a kép átveszi az írott szó helyét«.” Tanulságos, fontos szövegek, olvassák bizalommal.

Magyar Művészet. A Magyar Művészeti Akadémia lapja. 2019/3.