Végtelen háború vagy kulturális öngyarmatosítás?

Baj az, ha a világ szuperhősfilmeket néz? Martin Scorsese legendás filmrendező szerint igen. De pontosan mi velük a baj, és mi a helyzet Magyarországon?

A Bosszúállók-sorozat legutóbbi darabja, a Végjáték minden idők legnyereségesebb filmje Fotó: Fórum Hungary

Vajon a szuperhősfilmek a kulturális öngyarmatosítást szolgálják? Nézzük meg a számokat! A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság adatai szerint idén a legtöbben – 818 ezren – a Bosszúállók: Végjáték című szuperhősfilmre látogattak el. Üröm az örömben, hogy a művészmozik látogatottsága is 30 ezerrel esett vissza a tavalyi számokhoz képest. De Magyarországon tavaly is a Bosszúállók: Végtelen háború című szuperhősfilm tarolt, és a tíz legnézettebb filmalkotás között szerepelt a Venom, a Fekete Párduc és persze a Deadpool 2 is. Nagyjából a top tíz fele. Filmalkotásnak neveztem ezeket? Lehet, hogy tévedtem, hisz Martin Scorsese Oscar-díjas olasz–amerikai filmrendező – a Taxisofőr, a Krisztus utolsó megkísértése és a Viharsziget rendezője – nemrég azt nyilatkozta, hogy a szuperhősfilmek nem minősülnek filmalkotásnak.

Az Empire magazinnak adott interjújában azt fejtegette a Marvel-világról, hogy a szuperhősmozik nélkülözik mindazokat az erényeket, amelyektől egy film valóban különlegesnek vagy egyáltalán, értékes műalkotásnak számít: „Nem nézek ilyesmit. Megpróbáltam, de rájöttem, hogy ezek nem filmek. Szerintem a képi világuk kifogástalanul kivitelezett, a színészek a körülményekhez képest a legjobban igyekeznek játszani, mégis, ezek a filmek leginkább olyanok, mint a vidámparkok. A valódi filmek ugyanis érzelmi, pszichológiai tapasztalatokat igyekeznek tolmácsolni a nézőnek” – állította a rendező, aki szerint ezek a filmek csak névleg folytatások, valójában egymás remake-jei, hisz nincs bennük se kockázat, se rejtély, így „variációk véges számú témára, közönségigények kielégítése céljából”.

Persze kígyót-békát és kultúrsznobságot kiáltva sokan nekiugrottak Scorsesének, aki egy teátrális meghátrálás helyett inkább megerősítette az álláspontját, mondván: tudja, milyen művészi lehetőségek vannak a filmekben, és a „Marvel-filmek attól olyan messze vannak, mint ide az Alfa Centauri”. Bob Iger, a Disney igazgatója persze visszaszólt, szerinte Scorsese egyetlen Marvel-filmet sem látott, különben nem mondana ilyeneket, és azt üzente a filmrendezőnek, hogy rengeteg szakember dolgozik a Marvel-filmeken, a közönség pedig világszerte jó élménnyel megy haza a moziból. Úgy is fogalmazhatott volna, hogy akárcsak a vidámparkból, hisz a közönségigény kielégítése magyarán a profitmaximalizálást jelenti.

De nem csak ez a baj a szuperhősmozikkal. Még csak nem is egy kaptafára húzzák őket. Nincs ilyen kaptafa, hiszen bennük esetleges események, történetek sora követi egymást, vajmi kevés következetességgel. A szuperhős pedig drámai szempontból szinte értelmezhetetlen, unalmas fikciós karakter, hisz veleszületett vagy általában egy balesettel kialakult kiválósága, „szuper­ereje” már egyfajta adottsága. Ennek okán küzd meg a világot elpusztítani akaró erőkkel vagy akarja elpusztítani a világot.

A Bosszúállók-sorozat legutóbbi darabja, a Végjáték minden idők legnyereségesebb filmje
Fotó: Fórum Hungary

A szuperhős erkölcsi értelemben nem fejlődik, nem jut el valahonnan valahová, nincsenek igazi dilemmái, nem járja meg a poklot, mint Orpheusz, hogy onnan kihozzon valakit vagy valamit, hanem stagnál a maga rejtélyes kiválóságában. Esetleg a rossz oldalról a jó oldalra lép. Átmenetek, árnyalatok vagy az átlépés tényén kívül nincs egyéb jellemzője, nincs erkölcsi, lelki tanulság, minden következmény nélkül marad. Az még hagyján, hogy ebbe a zsánerbe bele van kódolva az amerikai kiválóság mítosza is, az, hogy „mi” a születésünknél fogva jobbak vagyunk másoknál. Az egykori szuperhősfilmek üzenete – azonkívül, hogy jön egy gonosz erő, amely el akarja pusztítani a világot, ez ellen pedig csak egy szuperember küzdhet meg – politikai nyelvre lefordítva akár az amerikai civilizációs-katonai fölényt is jelentheti. Vagy jelenthette egykor. Ma már inkább a női kvóták alkalmazásában járnak élen a szuperhősfilmek, továbbá a politikai korrektség és a liberális világkép közvetítésében.

De megkockáztatom, hogy már ezek is másodlagos szempontok, hisz a Walt Disney Studios üzleti megavállalkozásának egyetlen célja a profit termelése. Ez év közepén a Walt Disney-nek világszerte nyolcmilliárd dollár bevétele volt a filmjeiből, az elemzők az év végére húszmilliárdos bevételt is jósolnak, és ennek legjövedelmezőbb része a Bosszúállók-sorozat legutóbbi darabja volt, amely majdnem hárommilliárd dollár bevételt szerzett, ezzel minden idők legnyereségesebb filmjévé vált. A Végjáték producerei, valamint a gyártók nagy Oscar-kampányba fogtak, hogy megismételjék az idei Oscar-gála sikerét, amelyről a Fekete Párduc három díjjal távozott. Mióta a Marvel Entertainmentet 2009-ben megvette a Walt Disney 4,24 milliárd dollárért, és ezzel együtt az összes Marvel Comics-karaktert, azóta kezdődött az igazi szuperhősfilm-áradat.

Az Oscar-díjak inflációja igazából nem újdonság, sok elemző szerint a Fekete Párduc díjazásával nyitni akartak a populáris filmeket nézők irányába, hisz a streaming szolgáltatók révén egyre népszerűbbek és nézettebbek a sorozatok és a moziforgalomba nem kerülő filmek. Hogy kinek adják a legjobb filmért járó díjat: Martin Scorsese Az ír című új filmdrámájának – melyet az esélyesek között emlegetnek – vagy a Bosszúállók: Végjáték egy újabb falat ledönt a zsáner körül, az majd eldől a gálán. A világ addig is nézi a tűzijátékot, amely szép ugyan, de sok értelmet nem lehet felfedezni benne. És ez nem a tűzijáték hibája.