Az emberség fénye a sötétben

– Szeretem Budapestet, de Székely­udvarhely az én fővárosom – mondogatta Maszelka János festőművész, hozzátéve, hogy ő, a Máramarosszigetről bevándorolt cipszer gyermek ott kapta az eszét, ott tanult meg magyarul beszélni. Az erdélyi festő alkotásaiból kiállítás nyílt a Kárpát-haza Galériában, melyen ünnepi beszédet mondott Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, a kiállítás fővédnöke. A december 20-ig látogatható tárlatot Banner Zoltán művészettörténész nyitotta meg.

Cipszerként lett Székelyföld egyik legelhivatottabb művésze Fotó: Teknős Miklós

Maszelka János (1929–2003) hálás volt Székelyudvarhelynek, amiért őt befogadta. Olyannyira, hogy amikor Svájcba csábították, gondolkodás nélkül visszautasította az ajánlatot.

Mindezt abban az időben, amikor úr volt a sötétség, szolga a világosság, s ha a ház előtt megállt a fekete autó, indulni kellett megfesteni az elvtársaknak a nagyvezért. Nevetve mesélte, milyen árgus szemekkel figyelték minden ecsetvonását a szekusok, és csak a gondviselés mentette meg attól, hogy börtönbe zárják, mert a Kárpátok géniuszát dicsőítő fehér inges pionír kezében a piros szegfű és annak zöld szára a gyűlölt nemzeti színt idézte a mindenhol lázadást sejtő megfigyelőiben.

Cipszerként lett Székelyföld egyik legelhivatottabb művésze
Fotó: Teknős Miklós

Hogy megvannak-e még azok a festmények, amelyekért az életét kockáztatta? Nem tudjuk. Ahogy azt sem, hány otthon van kerek e világon, ahol egy vagy több Maszelka-festmény függ a falon. Mert termékeny művész volt, és istenáldotta talentumának kincseit bő kézzel szórta. Egy kiállításnyi képet adott az elvtársaknak csak azért, hogy szeretett városának képtára legyen. Művészeti irányítója volt a művelődési háznak, ifjú tehetségeket tanított, kiállításokat szervezett. „Pronto, pronto!” – biztatta vidáman munkára a művész a meghívottjait, és a festőállvány mellé parancsolta a piktorokat a gyergyószárhegyi, később az általa alapított homoródszentmártoni művésztáborban.

Számára az alkotás kemény és következetes munka volt, és bűn a lustaság. Gyorsan, bravúrosan dolgozott, a festővásznán ragyogó színekben tárult fel a folyópart, a parton a horgász, az erdő árnyas mélysége és a havasok magasa, a sáros, poros utca, a székely porta, a messzire néző templomtorony, az emberként egymáshoz hajoló fák. Méltán tartják Székelyföld legelhivatottabb festőjének, akinek minden művében ott él az őt jellemző derű és a minden magamutogatás nélküli szeretetet.

Ha valaki művészetének lényegét, titkát kutatja, azt ebben a sötétségbe fényt vivő emberségben keresse. A hűségében, szerénységében, elhivatottságában, a jó értelemben vett alázatában a közösségért tett fáradhatatlan szolgálatot. Tehát mindabban, ami őt emberként, művészként kiemelte és igazán naggyá tette, nevét pedig bejegyezte a mindenkori magyar képzőművészet krónikájába.

Nem kapott rangos művészeti díjakat, még nem született meg a munkásságát összegző monográfia, nem nevezték el róla a képtárat sem, amely, festményei mellett, legbecsesebb hagyatéka.

„Maszi bácsi”, ahogyan nevezték, elment, de itt maradtak a természet, az élet tiszteletét, a hazája és embertársai iránti szeretetét hirdető festményei. Maradt a példa és a művész üzenete: úgy éljünk, hogy minél többet tanuljunk, gyűjtsünk szellemi kincseket, hogy minél többet adhassunk magunkból másoknak. Advent ideje van. Ideje a várakozásnak, az elcsendesedésnek. Térjenek be a Kárpát-haza Galériába, álljanak meg egy festmény előtt, és hagyják, hogy a találkozás csendjében a csoda, a lélek ébredése megtörténjen.