időjárás 3°C Virág 2022. november 26.
logo

Az emberség fénye a sötétben

Lázár Emese
2019.12.04. 06:55
Az emberség fénye a sötétben

– Szeretem Budapestet, de Székely­udvarhely az én fővárosom – mondogatta Maszelka János festőművész, hozzátéve, hogy ő, a Máramarosszigetről bevándorolt cipszer gyermek ott kapta az eszét, ott tanult meg magyarul beszélni. Az erdélyi festő alkotásaiból kiállítás nyílt a Kárpát-haza Galériában, melyen ünnepi beszédet mondott Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, a kiállítás fővédnöke. A december 20-ig látogatható tárlatot Banner Zoltán művészettörténész nyitotta meg.

Maszelka János (1929–2003) hálás volt Székelyudvarhelynek, amiért őt befogadta. Olyannyira, hogy amikor Svájcba csábították, gondolkodás nélkül visszautasította az ajánlatot.

Mindezt abban az időben, amikor úr volt a sötétség, szolga a világosság, s ha a ház előtt megállt a fekete autó, indulni kellett megfesteni az elvtársaknak a nagyvezért. Nevetve mesélte, milyen árgus szemekkel figyelték minden ecsetvonását a szekusok, és csak a gondviselés mentette meg attól, hogy börtönbe zárják, mert a Kárpátok géniuszát dicsőítő fehér inges pionír kezében a piros szegfű és annak zöld szára a gyűlölt nemzeti színt idézte a mindenhol lázadást sejtő megfigyelőiben.

Cipszerként lett Székelyföld egyik legelhivatottabb művésze
Fotó: Teknős Miklós

Hogy megvannak-e még azok a festmények, amelyekért az életét kockáztatta? Nem tudjuk. Ahogy azt sem, hány otthon van kerek e világon, ahol egy vagy több Maszelka-festmény függ a falon. Mert termékeny művész volt, és istenáldotta talentumának kincseit bő kézzel szórta. Egy kiállításnyi képet adott az elvtársaknak csak azért, hogy szeretett városának képtára legyen. Művészeti irányítója volt a művelődési háznak, ifjú tehetségeket tanított, kiállításokat szervezett. „Pronto, pronto!” – biztatta vidáman munkára a művész a meghívottjait, és a festőállvány mellé parancsolta a piktorokat a gyergyószárhegyi, később az általa alapított homoródszentmártoni művésztáborban.

Számára az alkotás kemény és következetes munka volt, és bűn a lustaság. Gyorsan, bravúrosan dolgozott, a festővásznán ragyogó színekben tárult fel a folyópart, a parton a horgász, az erdő árnyas mélysége és a havasok magasa, a sáros, poros utca, a székely porta, a messzire néző templomtorony, az emberként egymáshoz hajoló fák. Méltán tartják Székelyföld legelhivatottabb festőjének, akinek minden művében ott él az őt jellemző derű és a minden magamutogatás nélküli szeretetet.

Ha valaki művészetének lényegét, titkát kutatja, azt ebben a sötétségbe fényt vivő emberségben keresse. A hűségében, szerénységében, elhivatottságában, a jó értelemben vett alázatában a közösségért tett fáradhatatlan szolgálatot. Tehát mindabban, ami őt emberként, művészként kiemelte és igazán naggyá tette, nevét pedig bejegyezte a mindenkori magyar képzőművészet krónikájába.

Nem kapott rangos művészeti díjakat, még nem született meg a munkásságát összegző monográfia, nem nevezték el róla a képtárat sem, amely, festményei mellett, legbecsesebb hagyatéka.

„Maszi bácsi”, ahogyan nevezték, elment, de itt maradtak a természet, az élet tiszteletét, a hazája és embertársai iránti szeretetét hirdető festményei. Maradt a példa és a művész üzenete: úgy éljünk, hogy minél többet tanuljunk, gyűjtsünk szellemi kincseket, hogy minél többet adhassunk magunkból másoknak. Advent ideje van. Ideje a várakozásnak, az elcsendesedésnek. Térjenek be a Kárpát-haza Galériába, álljanak meg egy festmény előtt, és hagyják, hogy a találkozás csendjében a csoda, a lélek ébredése megtörténjen.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.