Fotó: MTI/Illyés Tibor
Vizualitásban és zeneiségben nincs hiány. Szász a teljes játékidőben nagyon erős képeket fest: a zongora tetejére álmodott ravatal és a rózsákkal érkező gyászolók vagy az elkeseredett Orbánné rohama a százfelé dobált fánkokkal és tésztákkal, élő zongorakíséret mellett a darab végérvényesen tudatunkba égő víziói lehetnek. Blaskó Péter remekül hozza a milánói Scala valamikor ünnepelt operaénekesét, akit szenvedélyes érzelmek fűznek a művészethez és a nőkhöz, de mára a pesterzsébeti kultúrház színpadára szorult. Hihetetlen gyorsasággal – átrendezés nélkül – alakul át a Gobbi Hilda Színpad kultúrházzá, a darab élő zenéjét megteremtő Károly Kati pár percre konferansziévá válik, Orbánné a nézőtér sorai között keresi a helyét Paulával, miközben a színpad sarkában Blaskó Péter átszellemülten áriázik.
A Macskajáték Szász szerint a színészek darabja, és tény, hogy egy ennyire erős névsor már önmagában elvinné a drámát, hiszen Udvaros Dorottya képes elhitetni velünk, hogy gyerekeit is meghazudtoló energiák dúlnak benne, és elfogadtatja minden szereplővel a színpadon, akik remekül sodortatnak áramlatával. De ez a rendezés mégsem csupán a színészé lett: a szöveg, a látvány és a zene feledhetetlen esszenciája valósult meg, egyszer-smind megszületett az évad egyik legszebben komponált darabja, amelyben a prózai színházat diszkrét eleganciával egészíti ki a színpadi költőiség megannyi eszköze.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!