Életenergiák szüntelen tánca

Már pusztán a remek színészi alakítás elvinné Örkény klasszikusát a Nemzeti Színház legújabb premierdarabjában, de Szász János rendezése olyan ritka vizuális és zenei együttállást teremtett a Macskajátékból, ami valóságos szimfóniává érlelte a remekművet. De nemcsak az összhatás miatt erős a december közepén bemutatott előadás, hanem mert a rohanó idővel vívott harc jelenünk szívbemarkolóan érvényes konfliktusa.

Az idősödő asszony egy harmadik személy megjelenésekor sem képes elengedni szerelmét Fotó: MTI/Illyés Tibor

Néhány éve a Nemzeti Színház kis­színpadán meghívott előadásként szerepelt A Szkalla lányok kétszereplős darab, amelyben Béres Ilona és Tordai Teri keltette életre a Macskajáték öregedő nőalakjait. Kevés olyan maradandó színházi élmény van, mint a lecsupaszított szobányi térben Béres Ilona tusája, aki hihetetlen energiával fut szembe az idővel, de az Udvaros Dorottya által újra életre hívott, az idővel szakadatlan dacoló szenvedélyes Orbánné feltehetően beírja magát a darabot eddig megformáló nagy színészegyéniségek sorába.

A dráma tétje annak az intenzív belső feszültségnek a közel háromórás kibontása, amelyben a test már nem a régi, a lélek azonban ifjonti szenvedélytől fűtött. „Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit” – szól Örkény világhíressé vált drámájának egyik alapmondata. Szász János érzékeny rendezése azzal is szembesít, hogy mekkora erővel szólal meg az öregedés drámája a jelenünk fiatalságkultuszában, amely nem fogadja el, hogy az idő előrehaladtával bármiről is le kellene mondani, helyette minduntalan újraépíti az egyént. Úgy viszi színpadra a tragikomédiát, akár egy egyetlen levegővel elmondott mondatot, Orbán Béláné lendületből végigvitt élet-halál táncát. Az idősödő asszony nem képes elengedni szerelmét, az operaénekes Csermlényi Viktort (Blaskó Péter) akkor sem, amikor ráébred, hogy kapcsolatukba belépett egy harmadik személy, aki nem más, mint barátnője, Paula (Tóth Auguszta).

A Macskajáték cselekménye a lelkekben zajlik és a két Szkalla lány, a Németországba disszidált Gizi (Bánsági Ildikó) és a megözvegyült Orbán Béláné (Udvaros Dorottya) levelezésében ölt testet. A korosodó, valamikori szép lányok beszélgetése nemcsak a szenvedély és a megfontolt energiák kontrasztját, de a kissé lepattant kelet-európai archetípus és a kiegyensúlyozott, elegáns nyugati életszínvonal megszemélyesítőjének ellenpontját is hordozza. A Nemzeti darabja már-már festői képekből építkezik: a színpadot ódon, megkopott tükrökre emlékeztető, eltolható üvegfalak osztják, amelyek egyszerre mementói Csermlényi Viktor és Orbán Béláné egykori találkozásának, közben a múlt gyertyafényben kísértő képeinek festői ábrázolásai is.

Az idősödő asszony egy harmadik személy megjelenésekor sem képes elengedni szerelmét
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Vizualitásban és zeneiségben nincs hiány. Szász a teljes játékidőben nagyon erős képeket fest: a zongora tetejére álmodott ravatal és a rózsákkal érkező gyászolók vagy az elkeseredett Orbánné rohama a százfelé dobált fánkokkal és tésztákkal, élő zongorakíséret mellett a darab végérvényesen tudatunkba égő víziói lehetnek. Blaskó Péter remekül hozza a milánói Scala valamikor ünnepelt operaénekesét, akit szenvedélyes érzelmek fűznek a művészethez és a nőkhöz, de mára a pesterzsébeti kultúrház színpadára szorult. Hihetetlen gyorsasággal – átrendezés nélkül – alakul át a Gobbi Hilda Színpad kultúrházzá, a darab élő zenéjét megteremtő Károly Kati pár percre konferansziévá válik, Orbánné a nézőtér sorai között keresi a helyét Paulával, miközben a színpad sarkában Blaskó Péter átszellemülten áriázik.

A Macskajáték Szász szerint a színészek darabja, és tény, hogy egy ennyire erős névsor már önmagában elvinné a drámát, hiszen Udvaros Dorottya képes elhitetni velünk, hogy gyerekeit is meghazudtoló energiák dúlnak benne, és elfogadtatja minden szereplővel a színpadon, akik remekül sodortatnak áramlatával. De ez a rendezés mégsem csupán a színészé lett: a szöveg, a látvány és a zene feledhetetlen esszenciája valósult meg, egyszer-smind megszületett az évad egyik legszebben komponált darabja, amelyben a prózai színházat diszkrét eleganciával egészíti ki a színpadi költőiség megannyi eszköze.