Művészettel is megmenthető az európai keresztény világ

– Amely magyar színház nem hajlandó élni a kortárs magyar dráma segítségével, az jelentéktelenné és ártalmassá válik, mert nem válaszol méltóképpen korunknak a magyar nemzet jövőjét is fenyegető kihívásaira, ezzel hozzájárul a magyar drámairodalom eljelentéktelenítéséhez – mondta Kocsis István Herczeg Ferenc-díjas drámaíró, akinek történelmi drá­máit Kárpát-medence-szerte játszották, az 1970-es, 80-as években tévéjátékfilmek is készültek belőlük.

Nagyon foglalkoztatja Trianon századik évfordulója Fotó: Bach Máté

– Széchenyi Istvánról, Mátyás királyról, Báthory Istvánról, Árva Bethlen Katáról, Bolyai Jánosról, de Van ­Goghról is írt drámát. Válogatott drámáit mostanában adta ki három terjedelmes kötetben a Napkút Kiadó. Mi a titka?

– Évtizedeken át tanulmányoztam a történetírás hiteles forrásait, hogy minél jobban megértsem azokat a drámai helyzeteket, amelyekben hőseim diadalmaskodnak vagy elbuknak. És még azt is bevallom, hogy amikor már megírtam a Fényhíd című drámatrilógiámat Széchenyi Istvánról, rádöbbentem, hogy még mindig nem tudom felfogni Széchenyi rendkívüli személyiségének minden rejtélyét, a második ezredforduló idején élő emberként nem is lehetek erre képes. De a legújabb kor többi nagy személyiségeinek a rejtélyét sem tudja felfogni a második ezredforduló idején élő ember. Azért nem, mert a magyar történetírás nem foglalkozik azzal, miképpen határozta meg a történelmi magyar közjog, valamint a Szent Korona misztériuma a régi magyar életet.

Nagyon foglalkoztatja Trianon századik évfordulója
Fotó: Bach Máté

– Mégis miért ezek a személyiségek érdekelték? Mi a közös bennük?

– Modern királydrámáimnak hősei csak abban hasonlítanak egymásra, hogy nehéz drámai helyzetekben küldetéstudatuk egyre erősödik, mert mindegyikük hittel hiszi, hogy talán ő lesz az, aki helyreállítja a kizökkent időt. Nem csoda, hogy nem tudnak úgy uralkodni, mint koruk machiavellista uralkodói. Más drámáimnak hősei – államférfiak, tudósok, művészek – önmagukat nemzetük, illetve az emberiség sorsáért felelősnek hiszik, és szeretnének méltóképpen válaszolni koruk legnagyobb kihívásaira.

– Drámáit 1969 óta játsszák. Hogyan emlékszik a bemutatóira?

– Több tucat drámám több száz bemutatójának legalább felét láthattam is. Az Árva Bethlen Kata című monodrámámat – igaz, több mint tíz művésznő előadásában – legalább ezerszer játszották. Erdély és a Felvidék majdnem minden magyar színháza bemutatta a darabjaimat, az első magyarországi színházi bemutatóimról pedig úgy beszéltem annak idején, mintha én magam sem hinném, hogy az a hatalmas sikertörténet nem álom, hanem valóság. Hihetetlen volt számomra, mert nem tudtam, hogy létezett egy rendelet, amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát.

– Ma már keresve is alig találunk kortárs magyar drámát a fővárosi színházakban. Miről szólt ez a rendelet?

– Az volt a lényege, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, az nem kapja meg az állami támogatást. Amikor a finnországi Lahtiban az Árva Bethlen Katát láthattam, talán kissé el is bíztam magam, mert közvetlenül a finnországi utam előtt a Radnóti Színházban a Tárlat az utcán című darabomban Bessenyei Ferenc játszotta Gauguin-t, Darvas Iván pedig Van Goghot. Ugyanott játszotta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje című monodrámámat.

– Miért bízta el magát?

– Az ilyen megtiszteltetés jócskán megerősíthette drámaírói önbizalmamat, amikor elindultam Finnországba, ahol életemben először és utoljára a legjelentősebb vendégek közé soroltattam. Akkor is teljesíteni igyekeztek a kívánságaimat, ha teljesíthetetlen volt. Ha ­sízni akartam, elvittek, ha pedig lovagolni a finn tavak között, azt is teljesítették. Mondtam is egy finn tisztségviselőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érdemel. Komoly arccal válaszolta, hogy nemrég Arthur Millert ugyanilyen tisztelettel fogadták. Mindent félreértett szegény, mert nem azt bizonygatta, hogy engem is olyan tisztelettel fogadtak, mint Arthur Millert, hanem azt, hogy Arthur Millert is ugyanolyan tisztelettel fogadták, mint engem.

– Igazán fejedelmi fogadtatás. Hát itthon később?

– A hazaérkezésem után drámaírói önbizalmam és biztonságérzetem nem tört meg rögtön, mert néhány évig még semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy a magyar drámaírás a közeljövőben olyan döbbenetes helyzetbe kerül, amelyben nemcsak eljelentéktelenedhet, de meg is semmisülhet. No, nem drámaégetésre gondolok, hanem csak arra, hogy a magyar drámát feleslegesnek, érdektelennek, nem létezőnek kezdik tekinteni.

– Pontosan mire gondol? Kik tekintik nem létezőnek?

– Egészen váratlanul kezdődött el a magyar dráma eljelentéktelenítése, minden bizonnyal a művelődési minisztérium valamelyik főtisztviselője talán nem is tudta, mit rendel el, illetve milyen rendelet visszavonását szentesíti, amikor visszavonták a kortárs magyar dráma bemutatását kötelező rendeletet. Nem emlékszem pontosan, mikor történt, de a győztesek diadal­ordítással ünnepeltek, és elhallgatták, hogy pontosan mit ünnepelnek.

– Mit hallgattak el?

– Azt hirdették, hogy a magyar színházak visszanyerték szabadságukat, tehát a színházvezetőkre többé senki nem kényszerítheti az akaratát. Csak a következő évadokban derült ki, hogy a magyar színházak arra nyerték vissza szabadságukat, hogy a magyar drámairodalmat nem létezőnek tekinthessék. A drámaírók többsége azért volt hosszú ideig annyira gyanútlan, hogy fel sem fogta, mi történt, mert a rendelet visszavonása mellé nem rendeltek újabb tiltást, például azt, hogy tilos magyar színműveket játszani. És a vidéki színházak direktorai ki is válogatták bemutatásra a biztosan sikeres régi magyar vígjátékokat, zenés bohózatokat, a budapesti színházak több direktora pedig úgy értelmezte a rendelet visszavonását, hogy liberális szellemiségű magyar drámát továbbra is játszani kell.

– Ön szerint mit kellett mellőzni?

– Azokat a drámákat, amelyeknek szerzői „korszerűtlenül” a legfontosabb magyar sorskérdéseket világosítják meg drámájukban, de főképpen azokat, amelyeknek szerzői ahelyett, hogy „korszerűen” kicsúfolnák a magyar múltat, a magyar színjátszás aranykorának legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen a legfontosabb igazságát vallják magukénak, elsősorban azt, hogy a magyar színjátszásnak a régebbi korok magyar hagyományait méltóképpen meg kell becsülnie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni a küldetését.

– Beszéljünk egyenesen. Van vagy nincs többé szükség magyar drámára?

– Amely magyar színház nem hajlandó élni a kortárs magyar dráma segítségével, az jelentéktelenné és ártalmassá válik. Jelentéktelenné, mert nem válaszolhat méltóképpen korunknak a magyar nemzet jövőjét is fenyegető kihívásaira. Ártalmassá, mert hozzájárul a magyar drámairodalom eljelentéktelenítéséhez.

– Kemény szavak. Mégis hogyan alakulhatott ki ez a helyzet?

– Sokáig én sem figyeltem fel a magyar drámát fenyegető helyzetre, mert a műveim között sok volt a monodráma, amelyek bemutatása a színházak vezető színművészei akaratérvényesítő lehetőségein múlott. Ennek köszönhetően monodrámáimat ezután is műsorra tűzték. De nem sokáig tévesztett meg kivételes helyzetem, noha a monodrámáim sikeres bemutatóit kö­vető banketteken őszinte örömmel fogadtam a gratulációkat, és igyekeztem elfelejteni, hogy már régóta hiába reménykedtem abban, hogy a nagy, sokszereplős darabjaimat, amelyek azért egyre szaporodtak, a magyar színházi világ létezőnek tekintse.

– Ez már drámaellenes összeesküvésnek hangzik. Vagy mégsem?

– Sem vidéken, sem a fővárosban nem állt be minden színházvezető szolgalelkűen a valódi magyar drámaírás felszámolását szorgalmazó ünneplők közé. Az én esetemben két jelentős színház több darabomat is műsorra tűzte, mégpedig a Blaskó Balázs igazgatta egri Gárdonyi Géza Színház és a Dörner György irányította budapesti Újszínház. A Megszámláltatott fáknak a 2016-ban megjelent új változatát mutatták be Csiszár Imre rendkívül hatásos rendezésében és ­Viczián Ottó lenyűgöző főszereplésével. A színdarabot legközelebb februárban játsszák.

– Jövőre Trianon századik évfordulójáról emlékezünk meg. Ír valamit ez alkalomból?

– Legújabb drámám arról szól, miképpen élte meg egy erdélyi tanár házaspár az 1966 és 2018 közötti éveket. Ez azt jelenti, hogy nagyon is foglalkoztat az évforduló, mert ha nemcsak azt vizsgáljuk, miképpen darabolták fel a döntéshozók az első világháború után Magyarországot, hanem figyelembe vesszük azt is, hogy a „béke­alkotást” miként határozta meg a cinizmus, az igazságtalanság, miképpen diadalmaskodott benne a hazugság kultusza, akkor rájövünk, hogy ez egy olyan folyamatot indított el, amely végül megsemmisítheti egész Európát. Ez a folyamat persze megállítható, az európai keresztény világ pedig megmenthető, ha a hazugság és a cinizmus kultuszát felváltja az igazság és a harmónia kultusza, és ebben a művészetnek is szerepe van.