A Vágy nevű villamos átiratában ugyanezt a kataklizmát Magyarországon a rendszerváltozás idejére helyezték. Hiszen akkor is igaz volt, hogy akik másfajta kultúrából jöttek, hirtelen a vad kapitalizmusban nem tudtak mit kezdeni magukkal. Szerintem az átirat couleur locale-ja nagyon találó lett. Elolvastam Hamvai eredetiét, Eörsi István és Zsótér Sándor fordításait is, hogy képben legyek minden szemponttal. Jó esetben a színész és a rendező igyekszik a közös gondolkodás mentén megfejteni a karaktert. Én úgy gondolom, hogy nem mehetek fel úgy a színpadra, hogy az utolsó a betűig ne tudnám, hogy miért mondom a szerepemet és hova szeretnék eljutni. Igyekszem mindig így készülni a premierig, és ha egy jó anyagról, izgalmas szerepről van szó, akkor még képes tovább gazdagodni.
– Úgy tűnik, hogy az elmúlt két évad szerepei – Blanche, Joël Pommerat titokzatos Estelle-je és a Kartonpapa sajátos gyászt választó Évája – találták meg leginkább. A jelölések, díjak is ezt igazolják?
– Évadról évadra lehet tudatosan építeni egy színész pályáját, és Székesfehérváron erre odafigyelnek. Én ezeket a szerepeket valóban testhezállónak érzem.
– Szereti a normalitás és a bolondság közötti szűk mezsgyét járni, már-már megtéveszteni a nézőt?
– A kontrákat használom, ahogy a pályám elején megtanultam. A Radnóti néhány éve, Székely Gábor Új Színháza olyan volt számomra, mint egy egyetem, de én Szinetár Miklóstól is azt tanultam, hogy a művészet lényege a kontrapunkt. Minden helyzetben meg kell találnom a kontráját a szerepnek és ezeket játszom el, ezekből az ellenpontokból áll össze egy nagyon bonyolult dolog, mint ahogy egy ember jelleme sem tisztán fekete vagy fehér, hanem annál jóval árnyaltabb, összetettebb.
























