Testhezálló szerepek

– Minden helyzetben megkeresem az adott szerep ellenpontját, ezeket játszom el, mert úgy vélem, a kontrákból állhat össze egy bonyolult személyiség – fogalmazott Tóth Ildikó. Az idei színházi kategória Prima Primissima díjas művésze, a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja arról is beszélt, mindig igyekszik több oldalról átjárni a szerepét, minden kiejtett hangnak komoly jelentőséget tulajdonít.

A színésznő szerint a zaklatási ügyek megviselik a szakmát Fotó: Bach Máté

– Nemrég egy interjúban beszélt arról, hogy a szakma megbecsülését érzi, noha kicsit peremvidékre sodródott, amikor jórészt vidéken kezdett játszani. Komoly visszajelzés a Prima Primissima díj?

– Akárhova mentem, éreztem, hogy tisztelnek és értékelnek, az, hogy mindez díjakban mostanában nem annyira nyilvánult meg, másodlagos kérdés. Amikor először felhívtak, hogy benne vagyok a három jelöltben, az első pillanatban azt hittem, hogy viccelnek velem. Tudom, hogy független díj a Prima Primissima, és azzal is tisztában vagyok, hogy milyen testület ítéli oda. Mindig örültem az elismerésnek, hatalmas megtiszteltetés és nagyon jó érzés, de tudom, hogy sok minden mozgatja, hogy éppen mikor ki kap díjat, ezért megpróbálom józanul kezelni.

A színésznő szerint a zaklatási ügyek megviselik a szakmát
Fotó: Bach Máté

Sajnálatos, hogy abban a pillanatban ahogy a fővárosból eltűnsz, egy időre nem létezel. És azt is fontos megjegyezni, hogy másként működik egy vidéki színház, mint egy budapesti: a vidékieknek széles országúton kell haladniuk, a műfajok megannyi skáláján mozogni. A tanulmányaimmal együtt harmincöt éve vagyok a pályán, tizenöt évig voltam szabadúszó, főként vidéki színházakban. Az Új Színházból 1998-ban azért jöttem el, mert nagyon nem értettem egyet a mechanizmussal, ahogy a színházat újrapályáztatták, azután pedig nem jutott eszembe, hogy jelentkezni kezdjek társulatokhoz, hiszen a filmezés szempontjából is nagyon aktív időszak következett. Ekkor forgott a Jadviga párnája és a Felhő a Gangesz felett is.

A tatabányai évek mérföldkövet jelentettek a pályámon: 2001-től kezdtem ott játszani. A Mirandolina, A kaukázusi krétakör, Barta Lajostól a Szerelem és megannyi kihívás 2010-ig elégedetté tett a szabadúszással. Az Ivanovval például bejártuk a világot: New York-ban, Sidney-ben, Bogotában is előadtuk.

– A mély, őszinte sallangmentes színjátszásként emlegetik játékát. Igaz, az, hogy nem halad a divattal?

– Valamikor összeér a divattal, amilyen én vagyok, valamikor meg nem. De nem törekszem arra, hogy divatos legyek. Tény, hogy szeretek mélyre menni az adott karakterben. A tavaly bemutatott Vágy nevű villamosban Blanche szerepéhez összeszedtem még mindenféle anyagokat, mert úgy éreztem, hogy szükségem van némi mankóra. Bagó Bertalan rendező és Tucsni András dramaturg, Hamvai Kornél fordítását vették alapul, majd áthelyezték a 90-es évekre a történetet. Tennessee Williams a háború utáni válságban, egy „új világ” kezdetekor írta meg a darabot. Abban a kataklizmában az egyénre fókuszált, aki ha nem tud lépést tartani a változó korral, könnyedén bedarálja a világ.

A Vágy nevű villamos átiratában ugyanezt a kataklizmát Magyarországon a rendszerváltozás idejére helyezték. Hiszen akkor is igaz volt, hogy akik másfajta kultúrából jöttek, hirtelen a vad kapitalizmusban nem tudtak mit kezdeni magukkal. Szerintem az átirat couleur locale-ja nagyon találó lett. Elolvastam Hamvai eredetiét, Eörsi István és Zsótér Sándor fordításait is, hogy képben legyek minden szemponttal. Jó esetben a színész és a rendező igyekszik a közös gondolkodás mentén megfejteni a karaktert. Én úgy gondolom, hogy nem mehetek fel úgy a színpadra, hogy az utolsó a betűig ne tudnám, hogy miért mondom a szerepemet és hova szeretnék eljutni. Igyekszem mindig így készülni a premierig, és ha egy jó anyagról, izgalmas szerepről van szó, akkor még képes tovább gazdagodni.

– Úgy tűnik, hogy az elmúlt két évad szerepei – Blanche, Joël Pommerat titokzatos Estelle-je és a Kartonpapa sajátos gyászt választó Évája – találták meg leginkább. A jelölések, díjak is ezt igazolják?

– Évadról évadra lehet tudatosan építeni egy színész pályáját, és Székesfehérváron erre odafigyelnek. Én ezeket a szerepeket valóban testhezállónak érzem.

– Szereti a normalitás és a bolondság közötti szűk mezsgyét járni, már-már megtéveszteni a nézőt?

– A kontrákat használom, ahogy a pályám elején megtanultam. A Radnóti néhány éve, Székely Gábor Új Színháza olyan volt számomra, mint egy egyetem, de én Szinetár Miklóstól is azt tanultam, hogy a művészet lényege a kontrapunkt. Minden helyzetben meg kell találnom a kontráját a szerepnek és ezeket játszom el, ezekből az ellenpontokból áll össze egy nagyon bonyolult dolog, mint ahogy egy ember jelleme sem tisztán fekete vagy fehér, hanem annál jóval árnyaltabb, összetettebb.

– Legújabb szerepe, Az én kis hűtőkamrám főszereplője, Estelle különösen nehéznek tűnik, annyira zárt és titokzatos figura, mintha mindent belül élne meg…

– Eleve nehéz dramaturgiájú darabról van szó. Közben a sok apró részletből fel-felcsillan Estelle énje. Az tetszik a szerepben, hogy annyira hátulról indul el, a semmiből kezdi lassan kibontani, ami nagyon érdekes, de közben fárasztó a dramaturgia. Nem is tudom, hogy tud-e olyan katarzist okozni, mint amit mi remélünk. Pont emiatt a komplikált szerkezet miatt gondolom így. Mi az első két felvonást egyben játsszuk, hihetetlen dinamikával. Mintha a hegyről lezúdulna egy patak és a második felvonásra a felületi dinamika egyszer csak szintet ugrana és egy mélyebb, lassabb folyóvá válna.

– Pályaindulásakor a színházaknak még volt pozitív megtartóereje. Változott ez?

– Kiszámíthatóbb volt a szakma, de most rengeteg fiatal végez, és sok független színház van ezzel párhuzamosan, ami nagyon jó és fontos. A kísérletező, műhely jellegű dolgok bekerültek a kőszínházakba is, pályám kezdetekor nem nagyon volt még ez irány. Székesfehérváron a kortárs és a kísérletezés is jelen van, be mer vállalni egy Pommeratot, pedig a fehérvári közönség nagy része még ragaszkodik a klasszikus illúzióteremtéshez. Nehezebb befogadni a kísérletező színházat, de a fehérvári társulat erre tudatosan törekszik.

– Hogy hatnak önre és a színésztársadalomra a jelen zaklatási ügyek?

– Megviseli a szakmát, főként, mert még mindig van egy előítélet, hogy „egy színész mindenre kapható”. Az, hogy ez egy olyan szakma, ami komoly szellemi és fizikai munkát vesz igénybe, már kevésbé van a köztudatban. Ezekből az esetekből azért lehet hírverést csinálni, mert kirakatban vagyunk. Akkor érdekes egy botrány, ha ismert az ember és csámcsogni lehet rajta. Nincs jól megbeszélve a probléma, és sokszor maga a nyilvánosság is abúzussá válhat. Ha velem ilyesmi történne, ragaszkodnék, hogy zárt körben vizsgálják ki. Az erről való beszélgetés színvonala számomra kiábrándító és pusztító. Nonszensz, hogy például egy egyetem múltját és jelenét egy tollvonással kétségbe lehet vonni.