Virtuozitás és nosztalgia

Egyszerű színpadképpel, tökéletes hangzással, elsősorban klasszikussá érett, hetvenes évekbeli dalaival lépett színpadra az immár több mint fél évszázada dübörgő Deep Purple. A virtuóz hangszerszólókkal gazdagon tűzdelt rockhimnuszokat a közönség együtt énekelte kedvenceivel.

Ian Gillan lendülete a régi, de hangján már érződik a kora Fotó: Mirkó István

Azt mondják, és ezt a Guinness-rekordok könyve is alátámasztja, hogy a Deep Purple a világ leghangosabb rockzenekara. A kinyilatkoztatás óta sok víz lefolyt a Temzén, de a Dunán is; a fiúk megszelídültek, kissé meg is korosodtak, s talán rájöttek, hogy a színpadon mögöttük feltornyozott Marshall-erősítők és hangládák (amelyek korábban le is dőltek egy koncerten) tömkelege nélkül is lehet kiváló hangerőt, illetve hangminőséget produkálni.

Ennek megfelelően a Papp László Budapest Sportaréna színpada puritán képet mutat: Ian Paice-nek a jelek szerint dobdobogóra sincs szüksége (ettől még mindvégig roppant precízen és energikusan püföli a bőröket), a gitáralapok mennyisége pedig a fent említettekhez képest eléggé visszafogottnak tűnik. A főszerep tehát maximálisan a zenéé, a színes színpadi fények, illetve a háttérkivetítők a produkciót szolgálják. Tolakodásmentesen.

Ian Gillan lendülete a régi, de hangján már érződik a kora
Fotó: Mirkó István

Az intróba valósággal berobban a Highway Star energiabombája. Amely most is, akár 1987 januárjában – amikor a Purple először járt Magyarországon, akkor még a vasfüggöny mögött – maga a jeges borzongás.

A múltidéző blokkban jó arányérzékkel – vagy épp nem bízzák a véletlenre – a hetvenes évek első felének sikeralbumairól, a Machine Headről, az In Rockról, illetve a Fireballról válogatnak, ahol az összes zenész kedvére kibontakozhat. Rögtön kiderül, vajon mi is a valamivel több mint fél évszázada színpadon álló csapat erőssége. Amely akkoriban – igaz, más felállással – iskolát teremtett.

A hard rock iskoláját, amelyet azóta is számtalan külföldi, illetve hazai formáció járt ki s talán él belőle ma is. A Deep Purple volt, amely a klasszikus zene elemeivel ötvözve meghonosította a Hammond-orgonát a rock műfajában. Az érdem az azóta elhunyt billentyűszsenié, John Lordé, akinek emléke előtt a Lazy című szerzeménnyel itt, Budapesten is tisztelegnek egykori zenésztársai.

Utódja, Don Airey semmivel sem kisebb egyéniség, illetve talentum; ízes, virtuóz billentyűszólóival mindvégig uralja a színpadot és a hangzást. Játéka, ha szerényebb hangszerparkkal és valamivel kevesebb szólóval is, Keith Emersont idézi.

A rock alapvetése persze a villanygitár. Steve Morse, aki Ritchie Blackmore-t váltotta a Purple-ben, ugyancsak zseniális elődje nyomdokain halad, sőt bizonyos tekintetben szintet is lépett. Az „új” amerikai gitáros huszonöt (!) év alatt egybeforrt a csapattal, invenciózus, ízes szólói, fiatalos lendülete magával ragadta néhány esztendővel idősebb társait. Morse a Purpendicular albummal debütált anno, amelyet most a Sometimes I Feel Like Screaming tempóváltásos tételével, benne különleges hangzásokat produkáló gitárszólójával illusztrál. Hogy véletlenül se merüljenek el a nosztalgia (vagy retró?) mélységes bugyraiban, a legutóbbi két korongjukról is hoztak egy-egy dalt mutatóba.

El lehetne tűnődni azon, hogy a XXI. századi alkotások vajon miért nem érhetnek fel azokba az éteri magasságokba, mint fentebb említett társaik – de minek? Elégedjünk meg annyival, hogy változnak az idők, változnak az ízlések, s talán az ötven pluszos generáció is kissé másképpen áll e kérdéshez.

Mindenesetre tény, hogy a Deep Purple kétezres években megjelent hanganyagai lényegesen elgondolkodtatóbbak, kevésbé dallamcentrikusak, több progresszív elemet tartalmaznak s talán nehezen befogadhatóbbak, mint a Fireball, a Child in Time vagy épp a Demon’s Eye.

Ez utóbbi egyébként el is hangzik a kezdeteknél, az előbbi kettőt sajnos hosszú ideje nélkülöznünk kell a DP-koncertek repertoárjából. Be kell látnunk ugyanis, hogy az egyébként jó karban lévő Ian Gillan, aki jellegzetes és különleges orgánumával hosszú éveken keresztül sikerrel ostromolta a hangskála felsőbb régiót is, ma már túl van a hetedik ikszen.

Amit a hangszálak is megéreznek. Mindazonáltal le a kalappal előtte! Még akkor is, ha a kezdő Highway Star első szakaszánál kissé bizonytalankodik vagy ha az utolsó etapban helyet kapó Perfect Strangers tételébe „vendéghangok” is bekerülnek.

A búcsúzónak szánt megasláger, a Smoke on the Water viszont minden tekintetben csillagos ötöst érdemel, akárcsak a ráadásblokkban Roger Glover változatos és nem kevésbé virtuóz basszusszólója. A Hush ötvenegy esztendős dallamai, ritmusa, hangszerelése ma is stabilan megállja a helyét, jobb zárószámot keresve sem találhattak volna.

Végignézve az aréna zsúfolt telt házas, tizenkétezres, lelkes közönségén, amely – a hétfői nap ellenére is – az évtizedek során sokadszorra zarándokolt el tombolni kedvenc zenekarának kedvenc zenéire, talán érdemes elgondolkodni a rock halhatatlanságáról.