Virtuozitás és nosztalgia

Egyszerű színpadképpel, tökéletes hangzással, elsősorban klasszikussá érett, hetvenes évekbeli dalaival lépett színpadra az immár több mint fél évszázada dübörgő Deep Purple. A virtuóz hangszerszólókkal gazdagon tűzdelt rockhimnuszokat a közönség együtt énekelte kedvenceivel.

Ian Gillan lendülete a régi, de hangján már érződik a kora Fotó: Mirkó István

A rock alapvetése persze a villanygitár. Steve Morse, aki Ritchie Blackmore-t váltotta a Purple-ben, ugyancsak zseniális elődje nyomdokain halad, sőt bizonyos tekintetben szintet is lépett. Az „új” amerikai gitáros huszonöt (!) év alatt egybeforrt a csapattal, invenciózus, ízes szólói, fiatalos lendülete magával ragadta néhány esztendővel idősebb társait. Morse a Purpendicular albummal debütált anno, amelyet most a Sometimes I Feel Like Screaming tempóváltásos tételével, benne különleges hangzásokat produkáló gitárszólójával illusztrál. Hogy véletlenül se merüljenek el a nosztalgia (vagy retró?) mélységes bugyraiban, a legutóbbi két korongjukról is hoztak egy-egy dalt mutatóba.

El lehetne tűnődni azon, hogy a XXI. századi alkotások vajon miért nem érhetnek fel azokba az éteri magasságokba, mint fentebb említett társaik – de minek? Elégedjünk meg annyival, hogy változnak az idők, változnak az ízlések, s talán az ötven pluszos generáció is kissé másképpen áll e kérdéshez.

Mindenesetre tény, hogy a Deep Purple kétezres években megjelent hanganyagai lényegesen elgondolkodtatóbbak, kevésbé dallamcentrikusak, több progresszív elemet tartalmaznak s talán nehezen befogadhatóbbak, mint a Fireball, a Child in Time vagy épp a Demon’s Eye.

Ez utóbbi egyébként el is hangzik a kezdeteknél, az előbbi kettőt sajnos hosszú ideje nélkülöznünk kell a DP-koncertek repertoárjából. Be kell látnunk ugyanis, hogy az egyébként jó karban lévő Ian Gillan, aki jellegzetes és különleges orgánumával hosszú éveken keresztül sikerrel ostromolta a hangskála felsőbb régiót is, ma már túl van a hetedik ikszen.

Amit a hangszálak is megéreznek. Mindazonáltal le a kalappal előtte! Még akkor is, ha a kezdő Highway Star első szakaszánál kissé bizonytalankodik vagy ha az utolsó etapban helyet kapó Perfect Strangers tételébe „vendéghangok” is bekerülnek.

A búcsúzónak szánt megasláger, a Smoke on the Water viszont minden tekintetben csillagos ötöst érdemel, akárcsak a ráadásblokkban Roger Glover változatos és nem kevésbé virtuóz basszusszólója. A Hush ötvenegy esztendős dallamai, ritmusa, hangszerelése ma is stabilan megállja a helyét, jobb zárószámot keresve sem találhattak volna.

Végignézve az aréna zsúfolt telt házas, tizenkétezres, lelkes közönségén, amely – a hétfői nap ellenére is – az évtizedek során sokadszorra zarándokolt el tombolni kedvenc zenekarának kedvenc zenéire, talán érdemes elgondolkodni a rock halhatatlanságáról.