A tudós író, aki álmodott

Száz éve, 1920. január 2-án született Isaac Asimov, orosz zsidó fölmenőkkel – de ilyen identitással már nem – bíró amerikai író, biokémikus, egyetemi tanár.

Száz éve, 1920. január 2-án született Isaac Asimov, akkor még Iszaak Judovics Ozimov, orosz zsidó fölmenőkkel – de ilyen identitással már nem – bíró amerikai író, biokémikus, egyetemi tanár.

A legtöbben a robotika három törvényének megfogalmazójaként, illetve a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalom egyik atyjaként tiszteljük. Életműve a sokak által ismert Alapítvány-sorozaton és a Robot-könyveken túlmenően is óriási – a klasszikus Alapítvány-köteteknek pedig a sci-fi-rajongók szívében ugyanolyan örök helye van, mint a fantasyrajongókéban A gyűrűk urának.

Persze a klasszikus sci-fi sok szerzőt, korszakot és irányzatot takar Vernétől H. G. Wellsig. Asimovot a tanulmányok egyébként az új hullámhoz sorolták – csak azóta is eltelt némi idő. Asimov azok közé tartozott, akik polgári foglalkozásuk révén valóban a tudomány embereiként foglalkoztak tudományos fantasztikummal. Valamilyen mértékű tudományos megalapozottság vagy annak látszata műfaji alapkövetelmény volt az 1900-as évek elején, a technikai fejlődés bűvöletében, valamint a hidegháborús időszakban is, amikor a ma talán legismertebb szerzők alkottak, mint Stanislaw Lem vagy Frank Herbert és Philip K. Dick.

Will Smith (Del Spooner)

Asimov nagy ívekben gondolkodó, hideg fejű mesélő, az űroperás akciók nem érdeklik, a krimiszerű, rejtvényfejtős logika annál inkább. Ekkora távlatokat nem is lehetne másként kezelni: „A Galaktikus Birodalom hanyatlott. Gigászi birodalom volt […] világok millióit ölelte magába. Gigászi volt a hanyatlása is […]. Évszázadok is beleteltek, mire valaki egyáltalán a tudatára ébredt ennek a hanyatlásnak. Hari Seldon volt ez a valaki, az alkotás szikrájának egyetlen letéteményese az elharapózó rothadás közepette. Ő dolgozta ki és fejlesztette végső tökélyre a pszichohistória tudományát. A pszichohistóriát nem az egyes ember, hanem az embercsoportok érdekelték. A […] milliárdos tömegek tudománya volt ez. […] Nem ismeretes olyan matematika, amely előre jelezhetné az egyes ember reakcióit; egymilliárdnyi ember viszont egészen más lapra tartozik. Hari Seldon föltérképezte a kor társadalmi és gazdasági tendenciáit, s tekervényes útjukat végigkövetve kimutatta a civilizáció folyamatos és gyorsuló ütemű hanyatlását, és hogy harminc évezrednyi időbe fog telni, mire a romokból életre vergődik egy új Birodalom.” (Prológus, Alapítvány és Birodalom, 1972, Baranyi Gyula fordítása.) Egyébként épp ebben a kötetben lép színre a világirodalom egyik legizgalmasabb és legtitokzatosabb ellenlábasa, Öszvér, aki pont saját ellentmondásos személyiségét és személyes becsvágyát helyezi szembe a Seldon-féle rációval.

Asimov Robot-sorozatában emberi természet és mesterségesen létrehozott egzisztencia egymásmellettiségét vagy szembenállását a kíváncsi gondolkodó alapállásából vizsgálja. Hozzáállása a mesterséges intelligenciához a digitális korszak felől nézve akár naivnak is tűnhet – jövőnkről szőtt vízióiban a művi úton létrehozott valóságok rétegzettsége nem kerül szóba, mint Philip K. Dick paranoid rémálmaiban, sem a világot uraló techcégek, mint William Gibson kiberpoklában. Asimov viszonya a technokráciához reménnyel és bizalommal átitatott. Mintha valahol itt állnának grandiózus, világalkotó történeteinek korlátai. De ne feledjük: a szerző minden reménye és bizalma humanista meggyőződéséből fakadt.

Vagy legalábbis abból a bizonyosságból, hogy valamiféle alapvető erkölcsi arányérzéknek akkor is léteznie kell, ha az erkölcsi rend éppen megvalósíthatatlan. Gondoljunk csak az Alapítvány talán leghíresebbé vált mondatára: „Az erőszak a gyengék végső menedéke.”