Ember mivoltunkban leszünk többek

A Magyar Művészet című lap előző száma után – melyben a Nemzeti alaptantervhez fűzött érvényes és fontos megjegyzéseket, adott kiváló tanácsokat – a legújabb ismét meglepően gyakorlatiasra sikerült. Ebben ugyanis a gyakorló pedagógusok – jelesül és elsősorban a magyartanárok – figyelmébe ajánlják a nyelv- és irodalomtudomány azon eredményeit, amelyek az iskolai munkájukban leginkább a hasznukra és segítségükre lehetnek.

Mint olyan recenzens, aki korábban gyakorló magyartanárként kereste a kenyerét, igen nagy érdeklődéssel – és megelégedéssel – olvastam a lapban közölt tanulmányokat. Tanárkoromban ugyanis nekem is az volt az élményem, hogy amennyiben bizonyos – a józan ész talaján álló – ideáim­ból nem engedek, és az irodalom „tanítását” nem tantárgyátadásként, hanem élmény közvetítéseként próbálom művelni úgy, hogy az irodalom betöltse egyetlen, igen nagy és fontos funkcióját (jelesül hogy élni segít), akkor szinte lehetetlen feladatra vállalkozom.

A tanterv szerinti haladási igény és az élmény elmélyüléséhez szükséges elidőzés ugyanis csípőből zárja ki egymást, és vagy egyiket a másik, vagy pedig a másikat az egyik oltárán kénytelen vagyok feláldozni.

Erre Kugler Nóra A nyelvtan az iskolai gyakorlatban című szövegében ezt olvasom: „A tanárok időzsilipben érzik magukat, beszorítva az órakeretekbe, az »elvégzendő tananyag« súlyát a vállukon érezve, ezért sokszor maguknak sem adnak időt a gondolkodásra, a kérdés megtervezésére. Részben ez lehet a magyarázata annak, hogy a tanári kérdéseknek átlagosan több mint egyharmadában kérdés kérdést követ, azaz kérdéshalmozás fordul elő. Ez a jelenség tovább növeli mind a tanár, mind a diák bizonytalanságérzetét.” (És ez még csak a nyelvtan, nem is az irodalom!)

Ugyanakkor az irodalom és az irodalomoktatás lényegéről is találhatunk olyan pontos és szép összefoglalást, rögtön a kötet elején: Buji Ferenc A Homo sapienstől a homo sapiensig. A filozófia helye az irodalomoktatásban, amelyik szinte megkerülhetetlen: „Az irodalomban, még ha »oldott« állapotban is, de jelen van minden: történelemtudomány, szociológia, pszichológia, szociográfia, teológia, filozófia, politológia, sőt még olyan diszciplínák is, mint a biológia, közgazdaságtan, fizikai, kozmológia és így tovább.

Az irodalom tehát az összes tantárgy közül a legkevésbé szaktantárgy, vagy úgy is mondhatnánk, hogy a legátfogóbb emberi tudásanyagot közvetítő tantárgy: a tanuló semmiféle specifikus tudásra nem tesz szert általa, ám ember voltában több lesz tőle.

Az irodalomban felhalmozott informatív tudásanyag csupán másodlagos jelentőségű amellett a teljes mértékben kvalitatív »emberformáló« hatás mellett, amely viszont az irodalomoktatás lényegét alkotja.”

A hasonló tanulmánygyűjtemények esetében mindig attól félek, hogy a kiváló tudósok a saját részterületükre koncentrálva figyelmen kívül hagyják a nagy összefüggések megmutatását, esetleg saját érdeklődési körük ebben való integrálását, viszonyítási pontjai­nak kijelölését – így bármennyire érdekes is egy tanulmányozott tudományos probléma, úgyszólván csak lebeg az elméleti térben, semmihez nem kapcsolódik hozzá.

Dicséretreméltó, hogy a Magyar Művészet aktuális lapszámában ilyesminek nyoma sincs: minden szöveg reflektál a felkérés mögött húzódó szerkesztői megfontolásokra, és önmagát kontextusba helyezve állít érvényes dolgokat. Olvasásra, tanulmányozásra nem csak magyartanároknak ajánlott hát.

Magyar Művészet, 2019/4.