Fotó: MTI/Haár Ferenc
Még egyszer mondom: le kell hántani erről a könyvmoly öniróniáját, a mizantróp szarkazmusát, a filantróp reményét, a hívő és a kétkedő habitusait. És ha a fentieken kikuncogtuk magunkat, Szerb Antal úgy nyakon csap, hogy átesünk a valóság túloldalára: „Hogy az északi népek beléptek a keresztény népszövetségbe, az európai civilizációba, annak [...] az volt az egyik első következménye, hogy két évszázadon keresztül nem volt szó másról, mint a halálról: a X. és XI. században, a clunyi szerzetesi reform századaiban. A kora-román korban a kereszténységet az a veszedelem fenyegette, hogy a legsötétebb halálvallás lesz belőle, valami olyasmi, mint a mexikói indiánoké volt. De azután mégis előtört eredeti mediterrán és humánus jellege. Mi történt? A halálvágyat a mediterránoknak sikerült szublimálni és racionalizálni, vagyis magyarul, a halálvágyat túlvilági utáni vággyá hígították, átalakították a halál-szirén szörnyű sexappealjét a mennyei karok és rendek angyali zenéjű hívószavává. Most már nyugodtan vágyódhatott a hívő szép halál után; nem a meghalás pogány örömei után vágyódott, hanem a mennyország civilizált és tisztes örömei után. A nyers, ősi, pogány halálvágy pedig száműzetésbe ment, a vallás alatti rétegekbe, a babona, boszorkányság, sátánosság elemei közé. Minél erősebb lesz a civilizáció, annál jobban tudat alá kerül a halál szerelme.”
Az idézett rész bevezetése nyíltan vállalja, hogy itt Oswald Spengler (a kultikus A Nyugat alkonya szerzőjének Szerb Antal is követője volt) nyomdokain halad a tűnődés. És ha nem okoskodásként, elméleti fejtegetésként olvassuk a szöveget, hanem saját legszemélyesebb ügyünknek tekintjük, ha a magunk vágyait, vallását, tudatát tesszük mérlegre benne, egészen hátborzongató mélységek nyílnak meg előttünk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!