Jobb idők reményét a nemzetnek

Jókai Mórra emlékezve ezen a jeles évfordulón én is A kőszívű ember fiai­val kapcsolatos gondolataimat és emlékeimet szeretném megosztani.

Várkonyi Zoltánnak A kőszívű ember fiaiból rendezett filmje a hatvanas évek legnagyobb hazai szuperprodukciója volt Fotó: Filmarchívum

Jókai Mór több mint száz kötetet hagyott az utókorra; regényeket, elbeszéléseket, tehát zömében szépprózát. 1825. február 18-án, napra pontosan ma 195 éve született és az 1850-es évek elejétől, lassan 170 éve még mindig ő a legolvasottabb magyar író.

Jószántából vagy kényszerből, minden magyar vagy magyarul tanuló diáknak egy bizonyos életszakaszban kezébe kellett vennie A kőszívű ember fiait. Ennek a páratlan sikernek a megszakadását már az én generációmnak is előrevetítették; azóta eltelt lassan fél évszázad, de az „öreg romantikus”, ahogy a birtokomban lévő ­1976-os kiadás előszavában nevezik, makacsul tartja magát, nem sikerül kiirtani sem a tantervből, sem a kötelező olvasmányok jegyzékéből.

Várkonyi Zoltánnak A kőszívű ember fiaiból rendezett filmje a hatvanas évek legnagyobb hazai szuperprodukciója volt
Fotó: Filmarchívum

Jókai Mórra emlékezve ezen a jeles évfordulón én is A kőszívű ember fiai­val kapcsolatos gondolataimat és emlékeimet szeretném megosztani. Az ötletet az adta, hogy a közösségi hálón elég gyakran kerülnek szóba a kötelező olvasmányok, az új Nemzeti alaptanterv kapcsán pedig ismét feltűnt a téma. Valaki azt írta, hogy a gyerekek akkor utálják meg az olvasást, amikor ezt a könyvet a kezükbe veszik vagy adják.

Témaválasztásomra ráerősített egy bizarr eset is. A régi Filmvilág folyóirat pár bekötött évfolyamát őrzöm egy könyvszekrény legfelső polcán, és a minap, amikor ki akartam venni az 1965-ös gyűjteményt, leejtettem a kötetet.

Kinyílva esett a földre, kissé meg is sérült, és amikor fölvettem, megfordítottam, és ezt olvastam: „Várkonyi Zoltán rendezésében a közeljövőben elkészül az első magyar cinemascope-színesfilm, »A kőszívű ember fiai«.” A könyvet ugyan nem olvastam teljesen újra, csak több helyen beleolvastam, a filmet viszont újranéztem. Két óra harmincnyolc perc. Nem untam. Jelképes történetek, különféle valóság­elemekből egybeszerkesztve.

Prózában írt hősköltemény. De meg kell tanulni Jókait is értve olvasni. Hiszen a szóban forgó regény nem egy család hiteles története a szabadságharc korában – kevesebb és több is annál. Az érdekfeszítő sztorit ma már nem habzsolja fel az olvasó, de időszerű eszméket ismerhet fel. Ezek közül itt és most az első, a szabadság eszméje kerül leginkább előtérbe.

De a hazaszeretetet, a szülők és a nők tiszteletét, a bajtársiasságot, az áldozatvállalást mind-mind ragyogó példákkal tárja elénk ez a regény. És az, ahogyan a levert szabadságharcot erkölcsi példává emeli, az az igazi különlegessége.

És az, ahogy megmutatja, hogy a nép véráldozata nem volt hiábavaló, bár a fegyveres szabadságharc gazdasági, politikai okok miatt nem győzhetett, az igazi írói bravúr. A túlélők érdekében Baradlay Jenő feláldozza magát. Azonkívül, hogy magasztos és megható jelenet, milyen messzire mutat! Annak érdekében hozza meg ezt a véráldozatot, hogy fivére megőrizhesse a birtokot, tovább gazdálkodhasson az ősi földön, felnevelhesse gyermekeit, beléjük oltva a szabadságeszményt. És a reményt.

Hadd idézzem a regény végszavát: „…Jó az Isten! Zöld füvet ad a harcáztatta földnek, fehér bárányt a zöld fűnek, ártatlan, szelíd angyalkát játszótársul a báránynak – feledés írját a mély sebnek –, jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek.” Mit nem lehet érteni Jókain? ­Miért is lenne idejétmúlt? Aki azt állítja, hogy idejétmúlt a szabadság és a hazaszeretet, az ne is olvasson ­Jókait. Nem érdemli meg.