A legbrazilabb magyar Budapesten

– Thomaz Farkast a modern brazil fotográfia megújítójaként tartják számon. Mit jelentett ez pontosan, miért volt annyira újszerű

a művészete?

– Abban az időben a brazil fotóművészet a piktorializmust meghaladva a modernizmus felé tartott, és Thomaz Farkas néhány kollégájával együtt ezt a folyamatot gyorsította meg. Mindig nagyon kíváncsi és nyughatatlan volt, egyfolytában az új lehetőségeket kutatta. Az is nagyon érdekelte, hogy mi zajlik más országok fotóművészetében. A brazil Foto Cine Clube Bandeirantes, az FCCB fotóklub tagjaival mindig arra törekedett, hogy meghaladja az uralkodó kánont.

– Mitől volt ez a vizuális nyelv olyan egyedi?

– Thomaz a formával és a fénnyel kísérletezett, miközben megtartotta a kép természetes elemeit. Ez pedig oda vezetett, hogy úgy sikerült absztrakt kompozíciókat létrehoznia, hogy közben nem manipulálta a képeken szereplő dolgokat. A fények, az árnyékok és a kompozíció segítségével az emberábrázolásokat is absztrakt irányba mozdította el. A későbbi munkáin pedig megfigyelhetünk egy minőségi ugrást: egy idő után már nemcsak a kompozíció elemeinek, egyszerű formáknak tekintette az embereket, hanem elkezdett mélyebb érdeklődéssel fordulni feléjük, meg akarta jeleníteni, hogy kik is ők valójában.

Kiko Farkas és az édesapja
Fotó: Facebook

– Ez összefügg azzal, hogy érdeklődni kezdett a film iránt? Thomaz Farkas meghatározó alakja volt a brazil mozinak is.

– Igen, egyre jobban érdekelték az emberek. Amikor elkezdte dokumentálni a Brazíliában zajló építkezéseket, igazából azt helyezte a középpontba, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik részt vesznek az építkezésben, és azokkal, akik az átadáskor bementek ezekbe az épületekbe. Onnan a dokumentumfilmek felé fordult, mert egészében akarta bemutatni az akkoriban élő emberek kultúráját.

– Thomaz Farkas rengeteg mindennel foglalkozott: fotográfus volt, filmrendező, producer, emellett tanított is. Ha röviden kellene meghatározni, ki volt ő, mit mondana?

– Kulturális ösztönző volt. Rengeteg fiatal fotóst és filmest támogatott, hogy meg tudják valósítani az elképzeléseiket. Fotógalériát nyitott és magazint indított egy olyan korszakban, amikor a fotózásnak még nem volt kereskedelmi értéke, senki sem vásárolt fényképeket. Elindított egy filmfesztivált, ami még mindig létezik, épp harminckettedszerre fogják megrendezni. Emellett több szervezetben is tevékenyen részt vett, a brazil művészeti és kulturális örökség intézet, az IPHAN tagja, a Fundação Bienal tanácsadója és a Cinemateca Brasileira elnöke volt.

– Thomaz Farkas gyerekként, 1930-ban érkezett Brazíliába. Volt bármilyen emléke Magyarországról?

– Édesapám valósággal beleszeretett Brazíliába. Brazilabb volt, mint a legtöbb itt élő ember. Imádta a forró éghajlatot, a szambát, a brazil gyümölcsöket, például a banánt, a kesudiót, a pitangát és a mangót. Nagyon szerette a cachaçát, Brazília nemzeti italát. Kedvelte az egyszerű emberek társaságát. Néhányszor visszatért Magyarországra, kétszer engem is magával hozott. Meg akarta mutatni a pusztát és a Gellért hullámfürdőjét. Akkoriban, 1973-ban még élt itt néhány rokonunk. Ahogy idősödött, egyre inkább erősödött benne valamilyen kötődés, nem is annyira az országhoz, hanem inkább ahhoz, amit magyarságnak nevezett, és ami a magyar emberek egyfajta titokzatos, nehezen megfejthető, általunk nem igazán értett tulajdonságára utalt. Egyszer, talán a halála előtt tíz évvel adott nekünk egy Krúdy Gyula-könyvet, amelybe utószóként egy részlet volt Márai Sándor Szindbád hazamegy című művéből. És a következőket írta hozzá nekünk ajánlásként: Ebben megtaláljátok azt, hogy mit is jelent a magyarság.

– Ön jelenleg tervezőgrafikusként dolgozik. Művészként mennyire befolyásolta önt az édesapja?

– Nagyon sokféle módon hatott rám és a testvéreimre. Művészként nagyon sok ajtót kinyitott előttünk, mert hihetetlen könyv- és zenei gyűjteménye volt. Így fiatal koromban megismerkedtem többek között Saul Steinberg, Victor Vasarely, Guido Crepax és Milton Glaser nevével éppúgy, mint Bartók Bélával, Luciano Berióval és Chopinnel. Moziesteket tartott nekünk otthon, levetítette például Joris Ivens, Ingmar Bergman filmjeit, valamint a Stan és Pan-filmeket, amelyeket annyira szeretett. Emellett arra tanított minket, hogy legyünk képzettek és tisztelettudók. Figyeljünk oda másokra, legyünk igazságosak. Hallgassunk az intuícióink­ra, legyünk nagylelkűek. Bár mindhárman képekkel dolgozunk (az egyik testvérem filmrendező, a másik fotós), sohasem várta el tőlünk, hogy kövessük őt a pályán.

– Mit gondol, Thomaz Farkas művészete mennyire hat ma a fiatalokra, mennyire él tovább az öröksége?

– Ezt nehéz megmondani. Azt gondolom, az ő öröksége leginkább az, ami az ő segítségével jelent meg és fejlődött ki a brazil fotóművészetben, illetve hogy lehetőséget teremtett a tehetségeknek, hogy érvényesüljenek. De ki tudja?