A rend vizsgálata és aktualitása

Kevés aktuálisabb gondolkodót kezeltek mostohább módon, mint a tíz éve elhunyt jobboldali katolikus filozófust, Molnár Tamást, amin egy nemrég megjelent monográfia kíván változtatni. Meglepődni persze nem lehet, hogy a teljes egészében a felvilágosodás öröksége által meghatározott magyar (amerikai, francia) akadémiai és szellemtudományi szféra nem ölelte sem élete során, sem halála óta a keblére, az viszont már inkább vizsgálatra méltó, hogy miért maradt a jobboldalon is hivatkozatlan, felhasználatlan a vasfüggöny leereszkedése után is.

Nem lesz azonban kétségünk a válasszal kapcsolatban, ha egy pillantást vetünk a szovjet csatlóslétből feltápászkodni készülő államok politikai és közéleti helyzetére. Európa keleti felében ugyanis azt láthatjuk, hogy a pártállami diktatúra alatt eltelt negyven év során a létező kommunizmus elleni egyetlen eszmei-életviteli lázadást, ezzel kapcsolatosan az egyetlen közvetlenül elérhető alternatívát a nyugati blokk, a kapitalizmus vagy – hogy molnári fogalommal éljünk – az „atlanti kultúra” jelentette. 1989–1990-ben a közélet sem mutatott mást, mint azt a „végre!” érzületet, mely kifejezte: azt, amit eddig búvópatakokban, szubkultúrák kifejeződési helyszí­nein és szamizdat­forgalomban kóstolgattunk, hivatalos politikává is tehetjük. Hogyan találhatna itt hazára (szándékosan provokálunk) egy gondolkodó, aki szerint ez a viszonyulás ab ovo téves? Hiszen „a helyi problémák helyett a globálisak kerülnek előtérbe, melynek »szellemi hálózata« fokozatosan épül ki az egész földön, egyetlen nemzetközi közösséget hozva ezzel létre: a planetáris közösségét”. Molnár elrontja a „szabadság ünnepét”: a negyven év során alakított, gyökereitől, hagyományaitól és vallásától megfosztott homo kádáricus – mely tökéletes alapanyag ahhoz, hogy az atlanti kultúra olvasztótégelyében szavazóvá, fogyasztóvá, tömegemberré váljon – nem kér a gyógyszerből.

A szerző, Pánczél Hegedűs János – egy hosszabb, a professzor életét és recepcióját, illetve a mű koncepcióját bemutató bevezető után – hatásos prózai erővel szinte alámerít minket Molnár modernségfelfogásába, úgy, hogy ezt a professzor létszemléletét meghatározó jelenséget nem mint valami tanagyagot, valami elénk tárt, tőlünk független tárgyat mutatja be, hanem azt a bőrünkön érezzük, jelenléte szinte fojtogat. Ez a kezdőfejezet – amellett, hogy elhelyezi Molnárt a kortárs konzervatívokhoz, kevés jobboldalihoz, illetve tradicionalista szerzőkhöz képest is – megadja azt az alaphangulatot, amelyből a további fejezetek is táplálkoznak, amit a fejezet címe a modernség kórságának és hegemóniá­jának ír le.

Ettől nem lehet elvonatkoztatni, az olvasási élmény hasonló ahhoz, mintha egy végeláthatatlan mocsárból küzdené föl magát az ember, a modernség ellen tusakodó Molnár Tamás mintájára. A szerző a professzor tanítványa volt, így ez egy személyes könyv is, és hozzáállásunkat a műhöz nagyban meg fogja határozni, hogy kívülről nézzük a professzort harca során vagy vele együtt csatázunk mi is; hogy ez csak egy kemény öregúr, aki nagyon egyedül van, vagy ez a mi személyes harcunk is. A könyv így nem könnyű olvasmány, viszont az olvasót lépésről lépésre vezető stílusa elősegíti azt, hogy akik nem rögtön ellenszenvvel tekintenek Molnár Tamás munkásságára, azokat képes beszippantani.

Az atlanti kultúra kritikája után a kötet legtöményebb része, az autoritás, a hatalom és a rend vizsgálata következik. Ez Molnár államelméletének lényegét is tartalmazza, amely szinte mindig a kortárs demokratikus rendszer kritikai vizsgálatából, arra mintegy reflektálva jut el tennivalók és egy politikai szemlélet (amely mindig helyreállító) pozitív javaslatáig. A professzor egyértelművé teszi: autoritás, rend és hatalom mindig van egy társadalomban (aki társadalmat akar, autoritást akar), viszont ha ezt elhazudják a politikai vezetők, hogy a tömegek hiúságát tömjénezzék, az akkor is megnyilvánul, csak búvópatak módjára, torzult formában, mintegy diszkurzív-institucionális folyamatok végtermékeként, a felismerhetetlenségig deformálódva. Az autoritás egyének közti közvetítés, így nem csoda, hogy ennek erodálása kikezdi a társadalmi rendet, és az úgynevezett társadalmi párbeszéd (ahol persze senkinek nincsen „igaza”) fetisizálásához vezet, mely a szétfolyó autoritás, a gyakorlatlan hatalom miatt egyfajta örökös polgárháborúba megy át a demokráciában, lehetetlenné téve a „rend nyugalmát”, vagyis magát a valódi békét.

Itt vagyunk, és innen kell megkezdenünk a helyreállítást. Ehhez nyújt segítséget, szellemi muníciót ez a könyv, mely érdemi külsővel, sajnos azonban kisebb tördelési hibákkal jelent meg. Egy hiánypótló téma – hiszen önálló monográfia eddig nem jelent meg Molnár Tamás politikai filozófiájáról – szakmailag igényes tárgyalását tarthatjuk kezünkben, a professzor halála után szűk tíz évvel. A mű önmaga politikai pozicionálásával zár, ebből mi is bőséggel meríthetünk.

Pánczél Hegedűs János: A rend bástyái. Disciplina Kiadó, Pécs, 2019.