Egyértelmű után rejtett, sötét, titokzatos

Hét év után először adott ki lemezt a Pearl Jam, ráadásul nálunk is bemutatnák a Gigatont júliusban. Eddig mindössze egyszer, 24 évvel ezelőtt jártak hazánkban, most nyilván mindenki reménykedik, hogy nyár közepére normalizálódik a helyzet, és nem kell a koncertet lemondani.

A Pearl Jam az 1990-es évek rockműfajt fölforgató, úgynevezett grunge stílusának utolsó aktív szereplője az Alice in Chains mellett. A seattle-i zsáner két másik jelentős csapata, a ­Nirvana és a Soundgarden már feloszlott – mindkettő az énekes öngyilkossága miatt. Tragikusan érdekes, hogy Kurt Cobain nevét világszerte sokkal többen ismerik, mint Chris Cornellét, pedig utóbbi jobb zenész volt, de hát a mindenkori nemzedéki divatikonsághoz nem tudás kell, hanem a modern és posztmodern, gyökértelenné váló nemzedékek kétségbeesett maszkkeresési vágya.

A grunge egyébként nem zenei zsáner. Mikor rajongók és gondolkodni próbáló, műkedvelő recenzensek igyekeznek rockműfajként láttatni, mélyre hangolt gitárokról meg széteffektezett, koszos hangzásról írnak, ami se nem metál, se nem punk, de mégis. És ezzel persze nem mondanak semmit. A grunge igazából egy magatartásforma, egy reakció volt a kora 1990-es évek „Ámerikájában” az 1980-as évek glam rock és látványmetál teátrális kifelé fordulására, a kimódoltan bombasztikus rockszínházra.

A Pearl Jam és a többiek őszinte érzelmeket, intimitást kerestek a fémzenében, összetett és ellentmondásos hangulatok, tűnődések nyomában tekergették a torzítón a kis potmétereket. A kifelé forduló, közösségi, törzsiségi himnuszok és indulók rockzenéje után jött a befelé fordulás impresszív rockzenéje. Az egyértelmű és látványos után jött a rejtett, a sötét, a titokzatos. Hallgassunk meg egy tetszőlegesen kiválasztott gitárszólót a Manowartól vagy a Mötley Crüe-től, aztán egy szintén tetszőlegest a Pearl Jamtől, és száz elemzésnél is érthetőbb lesz a dolog. Azt azért tegyük hozzá: a Pearl Jam a lemezeivel érvényes fejlődési utat járt be, saját zsánerükbe beleragadni sosem akartak, ráadásul a rocksztárszerepet is eltolták maguktól (ez nemcsak azt jelenti, hogy nem drogozták halálra magukat, hanem azt is, hogy direkt nem kerestek annyi pénzt, mint amennyit kereshettek volna), inkább zenéltek.

A lemeznyitó Who Ever Said laza, dinamikus rock, szép, lírai középrésszel, a finálérefrénhez közeledve egy kis reppelős-kántálós hergeléssel Eddie Veddertől, aki sosem tett úgy, mintha nagy hangszálakrobata lenne, inkább az őszinteségre, a bensőségességre és az ösztönös energiáira épített, így hangja sem mondható megkopottnak. Neki elsősorban nem hangja van, mint Ian Gillannek, Bruce Dickinsonnak vagy Deák Bill Gyulának, hanem előadásmódja, mint Nick ­Cave-nek, David ­Eugene Edwardsnak (a Wovenhand és 16 Horsepower sámánja, ha valaki nem tudná) vagy a halhatatlan Cseh Tamásnak. A kategorizálás nem minőségbeli különbséget jelent, hanem teljesen különböző utakat.

A Superblood Wolfmoon biztató hangulatú, jólesően koszos rockzene, különösebb meglepetés nélkül, akárcsak a Quick Escape. A Dance of the Clairvoyants a nagy meglepetés: a 80-as évekbeli szomorkás, monoton szintipop Pearl Jam-féle változata, természetesen Vedder álmodozós, hipnotikus hajlítgatásaitól kap az egész itt is különleges színezetet. A Seven O’Clock levegős, könnyed hangulatú, ez teszi kiemelkedővé. Finom kis dal: a diszkréciót, amivel a szintetizátor szólóhangszeri státusba settenkedik benne, tanítani kéne.

A további dalok is vagy álmodozós, titokzatos balladák, vagy lendületes örömködések, vagy valahol a kettő között. A Pearl Jamtől nyilván nem várhatjuk azt a fölkavaró hatást, mint a kilencvenes években, de zenélni azért tudnak.

Pearl Jam: Gigaton. Monkeywrench Records/Republic Records, 2020.