Igény a világ kinevetésére

Miután a tárcaíró beleszeretett a vidéki létbe, általában egy viccel tudta a legjobban elmondani, mit gondolt a városi léttel összefüggő éjszakai vándorlásról.

Fotó: Bach Máté

A tárcaíró a főváros közelében lévő kis faluban lakott. Agglomeráció lévén városi népek telepedtek itt le az elmúlt évtizedben, vagyis akik jöttek, azok a középkorúvá öregedett városiak voltak. Szerencsére nem a befelé forduló közönyös, senki és semmi iránt nem érdeklődő típusúak voltak, hanem sokkal inkább a közvetlen népek. Sokuk, elmondásuk szerint, fiatalabb korában nem vetette meg a budapesti éjszakai élet kihívásait, a mozikat, a színházakat, a koncerteket, majd utána a hajnalig tartó kocsmázást. A tárcaírónak akkor lett elege ebből az életből, amikor elterjedt a városban az a szokás, hogy helyről helyre kell menni. Vándorolni kell kocsmáról kocsmára, mert ez lett a szokás. Valahol valaki kitalálta, és a városiak azt gondolták, hogy ez jó így. De a tárcaíró ezt nem szerette, neki nem volt jó így. Ő olyan típusú ember volt, aki szeretett mindig ugyanoda leülni egy kávéházban, lehetőleg ugyanabba a kávéházba, ahol már megszokta és jól ismerte a környezetet, ha vásárolni ment, az autójával is mindig ugyanoda parkolt, ami megnyugtató érzéssel töltötte el, ráadásul nagyobb, többszintes parkolók esetén ennek a szokásnak megvolt az a hozadéka is, hogy mindig könnyen megtalálta a kocsit. De ebben a kocsmáról kocsmára vándorlásban a tárcaíró már nem találta a helyét. Mikor jó néhány esztendővel ezelőtt családot alapított, könnyű szívvel költözött vidékre.

Vidéken aztán a tárcaíró azt vette észre, hogy nemzedékének egy része hasonlóképpen gondolkodik, ott vannak ők is a szomszédban, nem akarnak már vándorolni az éjszakában ők sem, sokkal inkább szomszédolnak, oda mennek, ahol éppen fortyog a halászlé a halból, amit a környező tavakból fogtak ki a lelkes horgászok, és amiből nem lehetett keveset főzni, így jutott mindenkinek.

Fotó: Bach Máté

A tárcaíró nemzedéke egyébként mindenből viccet csinált. Nem azért, mert nem vette komolyan a dolgokat, hanem azért, mert ez a nemzedék azt gondolta, hogy így lehet lelkileg túlélni azt a rendszerváltás utáni világot, amelyben 2010-ig teljesen magára maradt a problémáival. Aztán egy szociálisan érzékenyebb évtized következett, egy olyan világ, amelyben már a családalapítás nem volt egyenlő az elszegényedéssel, főleg akkor nem, ha három gyereket vállalt az ember. De a világ kinevetésének az igénye továbbra is megmaradt.

Miután a tárcaíró beleszeretett a vidéki létbe, általában egy viccel tudta a legjobban elmondani, mit gondolt a városi léttel összefüggő éjszakai vándorlásról. Nemcsak a bizonytalan ténfergés zavarta, hanem az is, hogy mindig úgy érezte, nem marad elegendő idő a beszélgetésre a sok jövés-menés miatt. Utólag, mikor visszagondolt ezekre az évekre, teljesen biztos volt abban, hogy nem is maradt. Persze, amikor még fia­tal az ember, amúgy is úgy érzi, hogy időből van a legkevesebb. A városi lét tehát kibeszéletlen maradt, erről szól a vicc is, amely a vándorlás témájában beszédesebb minden tárcánál.

„Hosszú vándorlás után a sivatagban szomjazó ember végre meglát egy kutat, és utolsó erejével felkiált: – Víz!

Mire egy hang kiszól a kútból: – Hol?”