Jó hallás nélkül ez favágás

Az akusztikusnak meg kell tanulnia látni, az építésznek pedig meg kell tanulnia hallani – vallja Borsiné Arató Éva, akinek nevéhez számos fontos hazai koncerttermünk hangzásvilágának kialakítása fűződik. A több díjjal elismert szakmérnökkel, a Magyar Mérnöki Kamara akusztikai tagozatának vezetőjével a Művészetek Palotája tizenötödik születésnapja apropóján a művészi elvárásokról, a szép hangzásról és az akusztika csúcsairól beszélgettünk.

A Müpa Bartók Béla-termének akusztikáját számos beépített elem teszi különlegessé Fotó: Kurucz Árpád

– Mindezek megvalósítását ön koordinálta. Hogy emlékszik vissza a megbízásra?

– Azzal kezdtünk, hogy milyen típusú hangversenytermet szeretnénk a Müpába. Elsőként útitervet állítottam össze, hogy mely külföldi hangversenytermeket lenne érdemes megnézni, mielőtt erről döntenének a beruházók. Így leszűrhették, hogy mi illeszkedik az építész vagy a beruházó elképzeléseibe.

– Beültek egy-egy koncertre a világhíres hangversenytermekbe?

– Nem, sajnos erre nem volt mód. De nagyon sok helyen megfordultunk és tájékozódtunk. Előfordult, hogy reggel mentünk, este jöttünk, alig egy napunk volt egy helyszínre. Végül Luzernben láttam az építészkollégán, hogy az nagyon megfogta. Az ottani kulturális központ terme valamivel kisebb, a színvilága teljesen más, de a terem miliője és formája nagyon hasonló a Bartók Béla-teremhez. Aztán fel kellett kutatni a megfelelő akusztikus tervező és konzulens cégeket, majd lebonyolítani a pályázatot a neves akusztikus cégek meghívásával.

– Ez az alapos előkészület amúgy is jellemző egy koncertterem tervezésekor?

– Nem, de a Müpa esetében ez nagyon indokolt volt. Gondoljon bele, Magyarországon hosszú évtizedek teltek el úgy, hogy nem épült koncertterem. Igazi hiánypótló beruházás volt ez, úgy, hogy idehaza sem beruházóként, sem építészként, sem akusztikailag nem volt tapasztalat egy ilyen létesítmény megvalósításában. Nem véletlen, hogy nekem is rengeteget kellett olvasnom, készülnöm erre a feladatra. Ma is nagy hálával tartozom Zoboki Gábornak a felkérésért.

– Mondhatni, egészen más irányt vett innentől a pályája.

– Mielőtt 2001-ben elkezdődött a tervezés, sokat gondolkoztam, hogy elfogadom-e a megbízást. Fel kellett adnom az addigi életemet, de a Jóisten úgy vezérelt, hogy akkor jöttem el a Magyar Rádiótól, amikor még nem dőlt össze. Nem sokkal az eljövetelem után keserves időszak köszöntött be, sokakat kirúgtak. Az én állásom is megszűnt volna, utánam nem volt akusztikusa a rádiónak. A Müpát követően pedig nagyon sok szép munkát adott az élet. A Zeneakadémia felújítását, a pécsi Kodály Központot, a Budai Vigadó rekonstrukcióját, a Várkert Bazárt, majd az Opera Műhelyházat és az Opera rekonstrukcióját.

– Egy felújítás nehezebb feladat, mint valami újat megalkotni?

– Egyszerre nehezebb és egyszerre könnyebb. Könnyebb, mert sok fizikai jellemző, méret adott. De a Zeneakadémia felújítása abból a szempontból egészen különleges feladat volt, hogy azt mindenki szereti. Ez óriási felelősséget jelent – ha én valamit ott elrontok, akkor engem felakasztanak, nincs mese. Nem véletlen, hogy előzetesen nagyon sokat konzultáltunk művészekkel és mértük a meglévő állapotot. Sok álmatlan éjszakám volt például a színpad miatt. Hamar kiderült, hogy azt nem lehet megtartani, de úgy kell modern technológiákkal az új színpadot kialakítani, hogy a hangzás ne változzék. Előfordult, hogy éppen mértük a hangzástulajdonságokat, amikor megjelent egy zenész, és kérdezte, mit csinálunk. Azt mondta, bármit csinálhatnak, csak ne változtassanak semmin. A zenészek ismerték a felújítás előtt a Zeneakadémia összes hibáját, de azokkal együtt szerették. Mivel ilyen nagy elvárások voltak, kimondottan rettegve vártam az első koncertet és az átadás utáni napokat. Menet közben ugyanis eldőlt, hogy kisebb-nagyobb elemeken azért kell változtatnunk. Hála Istennek, a visszajelzések alapján úgy érzem, jól sikerült ez is, a változások szinte észrevehetetlenek.

– Beszéltünk a Müpáról, a Zeneakadémiáról, de a pécsi Kodály Központról szokott úgy beszélni, mint a szíve csücskéről. Miért?

– A pécsi terem olyan gyermekem, amilyenre az ember vágyik. Az egésznek a miliője, a hangzása, a légköre nagyon nagy hatással van rám is. Teljesen szabad kezet kaptam az ottani tervezésben, és szerencsére az építészekben és a belsőépítészben nagyon jó társakra találtam. A dán Anders Gade pedig konzulensként segített minden komolyabb döntés meghozatalában.

– A Kodály Központról tartott egyik konferencián fogalmazott úgy, hogy az akusztikusoknak meg kellett tanulniuk látni, az építészeknek pedig meg kellett tanulniuk hallani, a kettőnek harmonikusan kellett együtt működnie. Ez mindig így van?

– Igen, bár rögtön hozzáteszem, hogy a gondolat nem tőlem származik. Egy amerikai szerző írt egy könyvet azzal a címmel, hogy Süket építészek és vak akusztikusok. Sokszor nekem is túlzottan mérnöki elképzeléseim vannak, aztán a belsőépítésznek kell elmagyaráznia, hogy amit én gondoltam, az miért lesz borzasztó látvány. Ezt meg kell értenem, ahogy egy építésznek is a hangzás szempontjait.

– Templomok akusztikáján is dolgozott, elég csak a Mátyás-templomra gondolni. Ilyenkor mi a feladat?

– A templom szent hely, oda nem álmodhatok be akusztikusként sok mindent. Alig van olyan templom, ahol jól érteni a hangot, éppen ezért az elsődleges a jó beszédérthetőség kialakítása. Az újak közül a gazdagréti Szent Angyalok-templomot viszont kifejezetten zenei célra is terveztük, és sikerült arany középutat találni a beszédérthetőségre és a jó zenei hangzásra is.

– Hol van még jelentősége az akusztikai tervezésnek?

– Talán kevesen gondolnák, de nagyon sok a lakossági megkeresés. Most például egy próbateremnek kialakítandó pincehelyiségnél kellett megfelelő és esztétikus megoldást találni arra, hogy a fölső szomszédot semmi se zavarja. Aztán ott vannak a szállodák, a mai luxushotelek tervezésénél nagyon szigorúan veszik az akusztikai paramétereket. Elég nagy botrányt okozna, ha a szobák között áthallás lenne vagy ha a lenti étterem zajától nem tudnának aludni a vendégek. A modern irodaházak tervezésekor is komoly megrendelői igények merülnek fel. Bár a templomok és a koncerttermek jelentik az akusztika csúcsát, ez utóbbi feladatok is szépek a maguk nemében.

– Sokáig tanított a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Mivel tudja felkelteni a fiatalok érdeklődését az akusztikai tervezés iránt?

– Sajnos az egyetemi óráim – amelyeket a nemrég elhunyt kiváló hangmérnök kollégámmal, Ujházy Lászlóval tartottunk közösen – már évek óta szünetelnek. Az akusztikusi lét nehezen megfogható. Az egyetemen nincs komplex képzés, legfeljebb morzsákat kaphatnak a hallgatók. Azt szoktam mondani, hogy ez nagyon rögös, de szép pálya. És bizony el kell menni külföldi ösztöndíjakra, konferenciákra, bújni kell a szakirodalmat, és olyan munkahelyet kell találni, ahol a napi gyakorlatban szerezhető meg a tudás. Szeretek fiatalokat tanítani. Legtöbben egyébként a hangmérnökségre pályáznak, az vonzóbb terület, hiszen a hangmérnök testközelben működik együtt a művészekkel.

– A zenei képzésben megjelenik az akusztika?

– Akusztikus alapvetően mérnökből lesz, de természetesen fontos, hogy az illető valamelyest zeneileg is képzett legyen. A jó hallás és az érzékenység fontos, ezek nélkül az akusztikai tervezés favágás.