(Muszáj az elégett kópiával kapcsolatban megjegyeznem: a világ első dokumentumfilmje, a Nanuk, az eszkimó szintén odalett, ezért az író-rendező-operatőr-vágó, Robert J. Flaherty még egyszer felvett mindent, az eredetit megismételve, eljátszatva. Ez lenne hát az első dokumentumfilm.)
Tarkovszkij szabadon bánt az alapművel. A Sztrugackij fivérek így írtak a munkálatokról, s a filmről: „Előre elhatároztuk, hogy mindenben engedünk a rendező óhajainak, miután jól tudtuk, hogy a szolgai megfilmesítés eredménye nem lehet önálló, jelentős műalkotás... Végül kilenc különböző forgatókönyv készült… Mi pedig átformáltuk, újraszabtuk az anyagot, egészen addig, amíg a rendező azt nem mondta: állj, ez kell nekem!...A Sztalker elképesztő és különös alkotás. Mintha a XXI. századból érkezett volna hozzánk; mintha valaki sokáig figyelte volna a jövőből az emberiséget, aztán létrehozta annak filmbeli képét, napjaink emberi létezésének tömör mechanizmusát.”
Mily érdekes, hogy hasonlóan szabadon bánt az Egymilliárd évvel a világvége előttel, 1988-ban Alekszandr Szokurov (Az orosz bárka, a Molock, a Taurus direktora), akit sokáig Tarkovszkij árnyéka rejtett el a nemzetközi filmítészek szeme elől.
Hogy a Sztrugackij fivérek együtt alkottak, nem tűnik nagy durranásnak, ám ha tudjuk, hogy Arkagyij Moszkvában, míg Borisz Szentpétervárott (akkoriban Leningrádban) élt, akkor be kell lássuk, nagy durranás. Mert nem csupán internet nem volt, de a telefon kiutalásra is szűnni nem akaróan hosszú várakozást követően került sor, ráadásul a szerencsés polgártárs biztos lehetett benne, hogy lehallgatják. Képzelhetjük, mit fogott fel KGB-s füles Sztrugackijék beszélgetéseiből.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!