Nos, a könyv kiválasztása attól függ, hogy arra a bizonyos Karantén-szigetre milyen körülmények között kerülök. Ha épp egy frivol last minute akció keretében jutnék el oda, ahol enyhet adó pálmafák tövében egzotikus koktélokat lehet kortyolgatni, akkor valami könnyed olvasmányt vinnék magammal. Ha viszont e sziget a világpusztulás elől menekülve a végső zátony lenne, ahol az ember utolsó esélyt kapna arra, hogy átgondolja az emberi sorsot, akkor Madách Imre művét vinném magammal, Az ember tragédiáját.
Fotó: Katona Vanda
S hogy miért? Több okból is. Először is azért, mert szerzője magyar, mint ahogy magyar vagyok én is. Másodszor azért, mert a szerző, magyarként, az emberiség történelmén olyan egyetemes pillantással tekintett végig, amely kivételszámba megy, és csak a legnagyobbak sajátja. Harmadszor, ez az egyetemes pillantás nem csupán pusztán költői látomás, hanem egy gondolkodó ember gigantikus víziója, vagyis tagadhatatlanul filozófiai teljesítmény. Negyedszer azért, mert a szerző e filozofikus vízióban nem adja meg magát sem kora olcsó optimizmusának, sem pedig valamilyen borongós pesszimizmusnak, hanem reálisan szemléli az emberi fenséget és alantasságot. Ötödször és végül azért, mert a mű nyelvezete varázslatos, zengzetes, egy egész nép lelkületének lenyomata ott van rajta. Hűen adja vissza azt a kozmikus áhítatot, amely eltölt minket: „Pislog e parányi csillag, / Azt hinnéd, egy gyönge lámpa, / S mégis millió teremtés / Mérhetetlen nagy világa.”
