A hasonló könyveket általában messzire kerülöm (csakúgy, mint az életvezetési tanácsokat adó köteteket), de mikor megláttam, hogy ki a szerző (bevallom, soha nem gondoltam a WeTransfer mögött álló emberre, pedig számtalanszor tette könnyebbé az életemet ez a kiváló és két gigabájtnyi adatküldésig ingyenes szolgáltatás), nyomban lecsaptam rá.
Damian Bradfield kissé más utat járt be, mint amerikai társai a Szilícium-völgyben vagy valamelyik poros városka garázsában: ő Hollandiában alapította meg kis cégét, és a kezdetektől megpróbált nemcsak üzleti etikát érvényesíteni minden lépésénél, hanem tisztességes felhasználók iránti attitűdöt is kifejleszteni. A legtöbb nagy cég ugyanis (a Google, a Facebook, az Instagram) a szerző állítása szerint irtózatos mennyiségű adatot gyűjt össze a felhasználóktól és felhasználókról (akik az apró betűs felhasználói szerződések még apróbb betűs adatvédelmi részét könnyedén és olvasás, értelmezés nélkül ugorják át és fogadják el, hogy minél hamarabb részük lehessen a „megkapás” élményében), és ezeket az adatokat arra használják, hogy célzott hirdetésekkel szemeteljék tele az összes felhasználói felületet: „Az információszálak hosszú sora, összekapcsolódva a közösségi médiával és az életünkbe beengedett mindenfajta technológiával végül olyasmivé áll össze, amit nagyon finoman fogalmazva profilnak nevezhetünk. Idővel kialakul mindebből egy olyan félelmetesen pontos karakterleírás, amely korábban leginkább az orosz regényírók fantáziájában létezett csupán.”
Ez pedig – a Big Data megléte, állandó továbbfejlesztése – rendkívül aggályos a szerző szerint. Talán mi itt, Kelet-Közép-Európában – akik pár évvel ezelőtt még kézzel felcímkézett kóddal ellátott kalózcédékről raktuk újra gépünkön a Windows XP-t – nem egészen vesszük komolyan ezt az egészet, vagy nem találunk semmi aggasztót abban, hogy minden számunkra elérhető felületen érdekes módon olyan hirdetések jelennek meg, amelyek érdekelhetnek bennünket; de Bradfield olyan meggyőzően és olyan szórakoztatóan érvel ellene, hogy egész komolyan elkezdünk aggódni a kötet első harmada után. Még szerencse, hogy képes a legmagasabb szintű intelligenciát feltételező zseniális öniróniára is – egy ponton például, midőn szenvedélyes kirohanást intéz nagyjából az egész világ ellen, a következőképpen inti meg magát: „És most hagyjuk gyorsan abba, mielőtt a szónoklat beláthatatlan magaslatokba szárnyal, és valaki a hátsó sorból figyelmeztet, hogy az én cégem valójában csak fájlokat továbbít és teljes képernyőn mutatja a hirdetéseket. Ez azért nem éppen a WeGandhi.”
