Tiszta szívű betörő, a hetedik önmaga

A magyar költészet napját 1964 óta, 56 éve ünnepeljük ezen a napon, József Attila születésnapján.

Hobót nem hallhatta Németh László vagy Füst Milán. Költészet napja 2017-ben a költő sírjánál Fotó: Kurucz Árpád

Ösztönösen eljátszik az ember a gondolattal: vajon a fölsoroltak közül hány társaság próbatermében érezte volna jól magát József Attila, illetve hányan viselték volna el őt? De efféle fantáziálásra alkalmasabb a szépirodalom, most inkább azon tűnődjünk, vajon miért érzik ma is ennyien magukénak a külvárosi bolyongó sorait. Legtöbbünknek nyilván a Kaláka és Sebő Ferenc különböző kelet-közép-európai népi dallamokra ültetett versmegzenésítései az alapélményei – a Rejtelmek, az Áldalak búval, vigalommal, a Tedd a kezed vagy a Hetedik nyelvisége és képisége épp úgy hat, mint bármilyen népdal szövege, vagyis kellőképpen általános, érzelmes, megkapó vagy fölkavaró, hogy az örök slágerről, a Nemzeti dal mellett talán legtöbbet szavalt magyar versről (ilyen ellentmondásos nép vagyunk), a Tiszta szívvel-ről már ne is beszéljünk. Az biztos, hogy azok a költőink váltak a XX. század második felétől sikeres dalszövegírókká, akik elég közel merészkedtek a szájról szájra szálló ének tiszta forrásához. Dalban hallva egy József Attila- vagy egy Petőfi-vers majdnem olyan hamar megragad a tudatban, mint a Kis kece lányom.

Hobót nem hallhatta Németh László vagy Füst Milán. Költészet napja 2017-ben a költő sírjánál
Fotó: Kurucz Árpád

Amit Füst Milán írt 1935-ös, a Nyugatban megjelent kritikájában József Attiláról, azt felfoghatjuk akár a mindenkori dalszövegíró munkaköri leírásaként is: „A képekért, amelyek kínálkoznak, akár a lepkekergető gyerek – elszalad, otthagyja a szeretőjét. Ha szeret: annyira jellemzi szeretetét, hogy elfeledi azt. De gyűlöletét sem vagyok képes egészen elhinni… s bár hiszen minden költő gyanús nekem, hogy semmit sem vesz olyan komolyan, még érzéseit sem, mint azt, hogy hatásosan beszélhet róluk… József Attila azonban ennek egész nyíltan is tanúságát adja.”

Németh László, szintén a Nyugatban, 1929-ben mai kifejezéssel pozőrnek, afféle maga kitalálta figurának, bábnak titulálja hősünket: „Találhat-e az ilyen költő megfelelőbb formát a dalnál? Aki azzal állít be, hogy »Kinek verséért a halál öles kondérban főz babot, – hejh, burzsoa! hejh, proletár! én, József Attila itt vagyok!«, az már hetykeségében sem méltathatja többre egy maga elé dúdolt dalnál a világot. […] többnyire azonban a groteszk és az intellektuálisan-játékos felé eltolt népdal az övé, egy sajátos szellemi berendezés számára profanizált népdal.”

Németh László itt egész globálisan váteszi, hisz ha belegondolunk, maga a világzenei szcéna nem más, mint a „groteszk és az intellektuálisan-játékos felé eltolt népdal”. Mondják, ezek a nagy szellemek nem ismerték fel a maguk idején József Attila nagyságát. Azt hiszem, itt inkább az emberi (kultúremberi) természetet ismerhették félre: hogy bizony a hatásos képek, a hetyke dalok, a groteszk játékok többünkben rezgetnek meg érzékeny húrokat, mint a tökéletesség – ha ugyan létezik olyan.

Persze Németh László és Füst Milán nem hallhatta például a Hobo Blues Band Oly sokáig voltunk lenn című második (és második legjobb) nagylemezét, amelynek utolsó előtti dala a Hetedik, az utolsó pedig Allen Ginsbergtől a Halál apa blues. Ha egy laikus hallgatja egymás után a kettőt, föl sem tűnik neki, hogy két nagyon különböző költőről van szó. Hogy ez a történet melyik szereplőjére nézve kínos vagy hízelgő (vagy egyik sem), döntsék el olvasóink.