A 25 éves Söndörgő a saját útján jutott el a világsikerig

A Söndörgő az a zenekar, amelynek születésnapját pontosan ismerik az alapítók: 1995. május 11-e. A méltó 25 éves bulinak keresztbe feküdtek a koronavírus ideiglenesen hazánkban állomásozó egységei, így az együttes online koncerttel, beszélgetéssel, filmvetítéssel ünnepel.

A zenészek sokat rögtönöznek, és bevonják a komolyzenét a tamburamuzsikába

Az utóbbi negyedszázad utolsó negyedében a Söndörgő lett a nagyvilágban a legismertebb magyar világzenei csapat. E műfaji megjelölést honi népzenészeink nem igazán kedvelik, ám ettől függetlenül a zenekart külföldön így tartják számon, ami ellen nem hőbörögnek. Már második albumukkal (Oj, javore, 2006), majd a következő kettővel (In Concert, 2008, Tamburising, 2011) a Songlines zenei szaklap Top of The World listájára kerültek, amelyen 2014-es Tamburocket korongjukkal kiérdemelték a harmadik legjobb világzenei lemez címet. Persze hogy nem zavarja a bandát a világzene jelző! E legutóbbi siker óta több koncertet adnak határain­kon túl, mint idehaza.

Az Eredics fivéreknek nem okozott fejtörést a pályaválasztás, édesapjuk, Eredics Kálmán a Vujicsics együttes nagybőgőse, nagybátyjuk, Gábor pedig ugyanott tamburás, harmonikás. S mivel véletlenek nincsenek, Vujicsicsék éppen negyvenöt éve viselik az abban az esztendőben repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt zenekutató nevét.

Visszakanyarodva a Söndörgőre: Áron, Benjámin és Salamon – aki nem alapító tag, mert 1995-ben mindössze hatéves volt – testvérek, Dávid unokatestvér, a bőgős, tamburás Buzás Attila pedig jó barát. Hogy a barátság megmaradt-e, nem tudom, ugyanis Attila kilépett a bandából. Helyére decemberben Dénes Ábel érkezett.

Az Eredics gyermekek mindennapjait olyanformán töltötte be a délszláv népzene, mint kortársaikét a Pet Shop Boys feledhető slágerei. Szentendrén, a Bogdányi utcai házban Vujicsics-próbát hallgatva szenderültek álomra. Áron ötévesen mi mást, mint tamburát kapott ajándékba. Tekintve az ajándékozott ifjú korát, nem valamely mesterhangszert választottak, hanem olyat, ami első hangszerként jó szolgálatot tesz. A választás olyannyira tökéletesre sikeredett, hogy ma ez Áron legjobb tamburája, amit rendszeresen kölcsönkér tőle a Vujicsics együttes – amelynek amúgy tizenhat esztendeje maga is tagja.

A zenészek sokat rögtönöznek, és bevonják a komolyzenét a tamburamuzsikába

Szóval hangszer már volt, hét év alatt játszani is megtanult rajta, így köszönt be ama 1995. év, egész pontosan egy iskolai bál. Az ifjú muzsikusok nemigen táncos lábúak, ezért inkább húzzák a talpalávalót. Így volt ezzel Eredics Áron és barátja, Buzás Attila is. Hogy ne kelljen ropniuk, inkább zenekart alapítottak és felléptek. Nem a Nirvana, az előző évben öngyilkosságot elkövető Kurt Cobain bandája vagy a dobosuk új csapata, a Foo Fighters útját követték macsó rockerként, hanem az anyaméhbeli lét óta hallgatott tamburazenekarral léptek színpadra.

A pillanatnyilag jó ötletnek tűnő fellépésből zenekarozás kerekedett. Mert jó volt csinálni, hát csinálták és csinálták, mígnem már tudatos muzsikusokként eljutottak arra a pontra, hogy nem óhajtottak kis Vujicsics együttesként bevonulni a folktörténelembe. Nosza, keresni-kutatni kezdtek olyan dalok után, amiket Vujicsicsék még nem dolgoztak fel, nem tartottak repertoáron. Próbálkoztak és próbálkoztak, aztán rájöttek: a délszláv népzene, a tamburamuzsika legjobb mestere a Vujicsics. Így lettek tanítványokká, akik elsajátították, miként nyúljanak az autentikus népzenéhez s azt miként hangszereljék, dolgozzák át.

Megjegyzem, a hagyományőrző népzenészek nem hívei a feldolgozásnak, átdolgozásnak, ragaszkodnak az egykor gyűjtött autentikus előadás minél pontosabb tolmácsolásához. Eredics Áronnak mindenképpen igazat adhatunk abban, hogy a mediterrán régió­ban mindmáig élő délszláv tamburamuzsika közelmúltban gyűjtött darabjai, amelyek sok esetben a kor slágerein alapulnak, részei a népzenének. Miként fogalmazott több helyütt: „Bartók és Kodály nyomán felgyűjtöttük és vitrinbe tettük az örökségünket.”

Ezt az örökséget olyan tehetséggel vették elő a vitrinből, ami a világsikerig repítette őket. A hitelesség mellett teret engednek a rögtönzésnek, s bevonják a komolyzenét a tamburamuzsikába, például Bartók Bélát – akit szintén a népzene ihletett –, hogy bezáruljon a kör. Legutóbbi, Nyolc 8 nyolc című albumuk szerzeményeinek zöme saját kompozíció, népzenei alapokkal és hangzással. Születése klasszikus: két hétre elvonult az öt muzsikus, s az önként vállalt összezártságban megalkották az anyagot, amelyről Eredics Salamon azt tartja, hogy délszlávnak magyar, magyarnak délszláv. Könnyűnek komoly, komolynak könnyű.

Világzenének népzene, népzenének világzene. Testvérnek barát, barátnak testvér. Magyarnak világhírű, világhírűnek magyar. Réginek új, újnak régi. Az Eredics fiúk nemcsak muzsikusként járnak édesapjuk, nagybátyjuk nyomában, hanem pedagógusként szintén: Áron tamburát, Salamon harmonikát, Dávid klarinétot és brácsatamburát oktat a Zeneakadémián.