Amitől valaki úrinő lesz

George Cukor forgatott egy parádés filmet: a My Fair Ladyt, amit több mint tíz Oscar-díjjal jutalmaztak.

A tündéri Audrey Hepburn és a játékáért Oscar-díjjal jutalmazott Rex Harrison Forrás: Mafab

„Miért nem vesznek a férfiakról példát a nők? A férfiak becsületesek, korrektek, nemeslelkűek, tisztességesek, akik gratulálnak, ha nyersz. […] Miért utánozzák egymást a nők? Miért nem a saját fejüket használják? Miért követik mindig az anyjuk példáját?” George Bernard Shaw teszi fel ezeket a beszédes kérdéseket a Pygmalion című drámájában, amelyből 1964-ben George Cukor forgatott egy parádés filmet My Fair Lady címmel. 1965-ben több mint tíz Oscar-díjjal jutalmazták az alkotást, többek között a rendező, George Cukor és a férfi főszereplő, Rex Harrison is Oscar-szoborral távozhatott a díjátadóról.

A My Fair Lady azonnal kultuszfilm lett, a dalbetétek pedig úgy lettek világslágerek, hogy közben megváltozott a közízlés, és pop- meg rockzenék harsogtak minden klubból. Ha a filmet manapság emlegeti az ember, mindenkinek az jut eszébe először, milyen tündéri volt benne Audrey Hepburn, azokkal az ártatlan kis bociszemeivel. Ami kétségtelen, hogy tüneményes mosolyú, tündöklő szépségű, érdekes módon nem a női szexualitással, hanem éppen ellenkezőleg, valamiféle angyali ártatlan gyöngédséggel nyerte meg a nézőket azonnal, amint megjelent a mozivásznon. Még akkor is, ha ekkor nem kapott ezért Oscar-díjat.

A tündéri Audrey Hepburn és a játékáért Oscar-díjjal jutalmazott Rex Harrison
Fotó: Mafab

1964-ben egész Európában mindenki az éppen megszülető modern filmformanyelvnek örvendezett, ráadásul megváltozott a filmcselekmény elbeszélésének módja is, a My Fair Lady viszont még a régi filmes iskola terméke volt. Sőt, és ez a legfontosabb változás, elkezdtek a mozivásznon ugyanúgy beszélni a színészek, ahogy az emberek beszélnek otthonukban, a munkahelyükön vagy éppen az utcai újságárus előtt. A siker egyik titka éppen ezért ezen a tájon keresendő. A My Fair Lady ugyanis csak látszólag egy könnyed kis színdarab, a mélyben nagyon izgalmas problémákról szól.

Az egyik éppen az a kérdés, hogyan beszéljünk. Eliza Doolittle az utca nyelvét beszéli. Higgins professzor viszont, aki beszédórákat ad a lánynak, hogy úrinőt neveljen belőle, a hagyományos értékrend, a kiművelt beszéd híve. Minden erőfeszítés ellenére mégsem megy az artikulált, kiművelt beszéd elsajátítása a lánynak. Egészen addig, amíg Higgins professzor azonos szellemi szintű emberként kezelve a lányt el nem mondja neki az egész tanulás valódi lényegét. „A mi fenséges és grandiózus anyanyelvünk a legnagyobb kincs, amellyel rendelkezhetünk. Az emberiség legnemesebb, legfennköltebb gondolatai nyernek formát ezekben a tüneményesen sokszínű, mesésen gazdag, dallamosan csengő alakzatokban. És maga azért indult harcba, hogy ezt a kincset megszerezze magának.” És ekkor megtörténik a csoda.

A My Fair Lady tehát arról szól, hogy ha valaki tanításra adja a fejét, akkor lesz csak sikeres, ha azt is át tudja adni, miért tanuljon a diák. Meg arról, hogy nemcsak az a fontos, mit mond, hanem az is, hogyan beszél egy ember. Másrészt pedig férfiről és nőről szól a színdarab és a film is. Térjünk vissza azokhoz a mondatokhoz, amelyeket az írás elején idéztem. Higgins professzor férfiak ezeréves fájdalmát mondja ki köntörfalazás nélkül, amelynek az a lényege, hogy egyszerűen nem érti a nőket. Vagy legalább azt, miért reagálnak másként a dolgokra, mint a férfiak. Nem szabad elfelejteni, hogy abban a korban járunk, amikor a radikális női feminizmus a fénykorát éli. És ekkor jön egy film, amelyik azt mondja, hogy a nő maradjon nő, a férfi pedig férfi.

Nem csoda, hogy kultuszfilmmé vált azonnal. Bár az is igaz, hogy a két főszereplő fejlődéstörténete alapján a férfinak meg kell tanulnia visszavenni az önzőségéből, és oda kell figyelnie a nő lelkének ezernyi fájdalmára is, a nőnek pedig meg kell tanulnia, hogy nem várhat el olyan dolgokat egy férfitól, amelyek női tulajdonságok. Ebben is a mai napig aktuális George Bernard Shaw szövegkönyve, amely úgy volt modern, hogy megőrizte a hagyományokat. És persze az is igaz a mai napig, amit az Audrey Hepburn által alakított leányzó mond Higgins professzornak megvalósítandó családi programként, mielőtt végleg összeköltözne vele: „Eltekintve attól, amit bárki megtanulhat, a különbség egy úrinő és egy virágáruslány között nem abban van, ahogy viselkedik, hanem abban, ahogy vele viselkednek.”