A My Fair Lady tehát arról szól, hogy ha valaki tanításra adja a fejét, akkor lesz csak sikeres, ha azt is át tudja adni, miért tanuljon a diák. Meg arról, hogy nemcsak az a fontos, mit mond, hanem az is, hogyan beszél egy ember. Másrészt pedig férfiről és nőről szól a színdarab és a film is. Térjünk vissza azokhoz a mondatokhoz, amelyeket az írás elején idéztem. Higgins professzor férfiak ezeréves fájdalmát mondja ki köntörfalazás nélkül, amelynek az a lényege, hogy egyszerűen nem érti a nőket. Vagy legalább azt, miért reagálnak másként a dolgokra, mint a férfiak. Nem szabad elfelejteni, hogy abban a korban járunk, amikor a radikális női feminizmus a fénykorát éli. És ekkor jön egy film, amelyik azt mondja, hogy a nő maradjon nő, a férfi pedig férfi.
Nem csoda, hogy kultuszfilmmé vált azonnal. Bár az is igaz, hogy a két főszereplő fejlődéstörténete alapján a férfinak meg kell tanulnia visszavenni az önzőségéből, és oda kell figyelnie a nő lelkének ezernyi fájdalmára is, a nőnek pedig meg kell tanulnia, hogy nem várhat el olyan dolgokat egy férfitól, amelyek női tulajdonságok. Ebben is a mai napig aktuális George Bernard Shaw szövegkönyve, amely úgy volt modern, hogy megőrizte a hagyományokat. És persze az is igaz a mai napig, amit az Audrey Hepburn által alakított leányzó mond Higgins professzornak megvalósítandó családi programként, mielőtt végleg összeköltözne vele: „Eltekintve attól, amit bárki megtanulhat, a különbség egy úrinő és egy virágáruslány között nem abban van, ahogy viselkedik, hanem abban, ahogy vele viselkednek.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!