Szkok Iván: A témák úgy születnek, mint az emberek

Festővásznon mosolygó idős néni, a szájában valódi műfogsorral; építkezést megjárt habarcsos ládában fekvő Kőműves Kelemenné szobra; színorgiában fürdő Eurüdiké aktja – csak néhány meghökkentő, szokásostól eltérő műalkotás egy több mint hat évtizedes életműből. Szkok Iván festő-, szobrász-, illetve rajzművész elmondása szerint mestere nem más, mint a Teremtő Úristen, a Képzőművészeti Főiskolán túl pedig egész életre szólóan beiratkozott a Természet Akadémiájára.

Morális és politikai értékrendjével ellenkező felkérést nem vállal Fotó: Bach Máté

Fotó: Bach Máté

– Az említett művészeken túl kiket tekintett még példaképének?

– Főiskolásként művésztelepen jártunk a Szovjetunióban, s ekkor találkoztam a leningrádi Ermitázsban Rembrandt Tékozló fiú című festményével, amely óriási hatást gyakorolt volt rám. Dühöt éreztem, és szabályosan elbőgtem magam; tudtam, hogy ezt a magasságot lehetetlen megugorni. De rajongója lettem Csontváry művészetének is; azt gondolom, ő az egyetemes kultúra egyik fénylő állócsillaga. Sajnos a mi nagyszerű Szinyei Merse Pálunk nem ismerte fel a zsenialitását, miként a többi kortárs művész sem. Ugyancsak csodáltam Ferenczy Károlyt, az embert. Reveláció volt látni a Műcsarnokban a francia P. Sullage absztrakt nonfiguratív hatalmas vásznait. Akkoriban belőlem is absztrakt művészt akartak faragni a főiskolán, de más irányt választottam. Nem akartam beállni a sorba egymillió-századiknak, a műfajt pedig amúgy is elöregedettnek, idejétmúltnak tartottam. Elhatároztam, hogy beiratkozom egy új felsőfokú intézménybe, ahol öröktől fogva színvonalas az oktatás. Ez a természet akadémiája. A mesterem pedig a Teremtő Úr.

– A kezdeteknél maradva: ha nem is hivatásos művészcsaládból származik, a szülőktől mégsem állt távol ez a világ. Támogatták ifjúkori törekvéseit?

– Száz százalékig. Édesapám amatőrként szépen festett, édesanyám tehetségesen rajzolt és zongorázott.

– Konzervatív értékrendben nevelték?

– Igen. Vas megyéből származom, vízimolnár családból. A malmok stabil, konszolidált életminőséget biztosítottak számunkra, a „Szkok-liszt” fogalomnak számított. A mesterség apáról-fiúra szállt, ha a családban fiúgyermek született, építettek neki egy vízimalmot. Aztán jött az államosítás, a kitelepítés, amit édesapám, hála Istennek, már nem élt meg. Édesanyámat minden ok nélkül meghurcolták, börtönbe zárták.

Fotó: Bach Máté

– Miért gondolta, hogy az évek során magába szívott szakmai ismereteket gimnáziumi tanárként kell továbbadnia? Milyen módszerrel oktatott?

– A budapesti I. István gimnázium rajztanára megbetegedett, baráti kérésre, valamint egy éves időtartamra elvállaltam a helyettesítést. Vonzónak tűnt a biztos megélhetés, a függetlenedés az anyagi kiszolgáltatottságtól. Ám az menet közben derült ki, hogy a tanítás komoly kihívás is egyben, hiszen világos, rövid, érthető válaszokat kell adni a gyerekek kérdéseire. Gyönyörűség elmagyarázni például az absztrakt művészet lényegét, a nonfiguratív ábrázolást: az öldöklés borzalmát, amely a világháborús pusztításról szól. De meg kellett ismertetni őket az absztrakt giccs fogalmával is, amely csupán tetszetős akar lenni. Virtusból, a negyedikes A, B, C, D, osztályoknak más és más, de a való életből vett példákon magyaráztam el a korszak művészeti és történeti üzenetét. A hatás kedvéért előhúztam rejtett színészi képességeimet, a dramaturgiai fordulatokkal teli órákon a gyerekek szinte lebénultak. Mindennek a csúcsaként – s erre voltam a legbüszkébb – a diákok előléptek saját előadásaik főszereplőivé.

– Komoly feltűnést keltett első kiállítása, amelyet a Műcsarnokban rendeztek, 1974-ben. Akkoriban rendhagyónak tűnt, hogy a festményen az ábrázolt képpel kombinálva festett szobrok is megjelentek, esetenként valódi tárgyakkal is kiegészítve. A művészeti ágak ilyen jellegű szintézise újdonságként hatott.

– Itt utalnék vissza arra a megállapításra, hogy a „nézőnek kell tehetségesnek lennie”. Rám, mint alkotóra ez kétszeresen is igaz. Valóban ki kellett nyitnom a szemem, hogy rátaláljak arra az útra, amelyet a sors kijelölt számomra, és megláthassam a jövőm. Az absztrakt lehetőségét abszolút kizártam, szakmai felkészültségem, büszkeségem nem engedte. Akár kamionsofőrnek is elmehettem volna, úgy alkotói válság nélkül nyomhattam volna a gázt… De valami mást, őszintébbet akartam. Első lépésként egy agyagból készített portrét mintáztam magamról. Kiégettem és befestettem természetesre, a szememet a valósághoz hűen kékre színeztem. Fontos szerepet szántam a festői, szinte impresszionisztikus árnyalatoknak, amely a megvilágítás függvénye, és minden pillanatban különböző. Az Aphrodité születése című munkámban például a hajnal színét úgy ábrázoltam a meztelen női testen, mintha a festett dombormű – kerettel együtt! – jobbról piros, balról kék, szemből pedig sárga lámpával lenne megvilágítva. Ilyen módon az alak piros-kék-sárga árnyékot vetett, a nézők pedig a lámpákat keresték a mennyezeten. Ez a pszeudónak nevezett jelenség teljesen szokatlan volt akkoriban. Tehát a szobraimat befestettem, a képeimet megmintáztam, mégsem én találtam fel a csőben a lyukat, csupán a régiek emléke előtt tisztelegtem. És folytattam Ádám portréját Éváról. Kitüntetésnek vettem, hogy a körülöttem lévő hangzavar dacára, a kor legfiatalabb művészeként önálló kiállítással kerülhettem a Műcsarnokba.

– Ez a fajta ábrázolásmód ezek szerint a múltban is létezett. Mitől hatnak mégis újszerűen a munkái?

– Mintázott képet, színes szobrot már Egyiptomban, vagy Mezopotámiában is csináltak, az ókortól kezdve a gótikán és a barokkon keresztül, egészen az impresszionistákig. Michelangelo és szellemi öröksége a folyamat tiszteletre méltó kivétele, amely abból a tévedésből fakadhatott, hogy a görög-, illetve római eredetű, a földből kiásott szobrokról már rég leázott és lekopott a festék. „A kevesebb több” elvén csakis egyszínű alkotásokat hoztak létre. Sokat tanultam a régiektől, de azt a fajta ábrázolásmódot, amiről beszéltünk, s ami a sajátom, azt magam honosítottam meg. Ettől függetlenül a festett szobrok ilyen jellegű, modern szemléletű alkotása a levegőben lógott. Csak épp kellett hozzá a diszkó-fény, a szórópisztoly, a tízezer decibel, a sebesség őrülete és a műanyag vegytan; és csak épp ki kellett találnia valakinek.

– Több mint hat évtizedes munkásságán végigtekintve feltűnő, hogy nincsenek korlátok. A teremtéstől a görög mitológiáig, az akttól a portrékon át a természetábrázolásig szinte minden témát feldolgoz. Mi inspirálja?

– A témák úgy születnek, mint az emberek. Az ihlet tündérszárnyakon száll, máskor meg kell álmodni, esetleg postás a táskájában hozza a megrendelést, és elrepülnek sárga csekkeken. A feladatok megtalálnak, nem lehet menekülni, jönnek belső sugallatra, másfelől külső megrendelőtől. Örömmel készítek portrét, de akár köztéri szobrot is. Szívesen hozom példaként az Artisjus épületének előcsarnokát, ahová a Kilenc Múzsa freskóját festettem, és ahol a képen magam is megjelenek, amint küzdök a holt anyaggal, hogy életre keljen, majd magasra emelem a győzelem istennője, Szamothrakéi Niké szárnyas szobrát. Számomra – de sokan vagyunk így – minden ember potenciális modell. Volt a családnak egy kedves rokona, a kilencvenhat éves Koncz Ila néni, aki nagyon bájosan és bátran nevetett, ilyenkor kivillant az új műfogsora. Az arcáról domborművet csináltam, megfestettem, nevető szájába pedig valódi műfogsort helyeztem, amit a fogorvosi eszközök boltjában vásároltam. A Műcsarnokban állítottam ki, elképesztő hatása lett. Mindenki röhögött. Tudjuk, az emberábrázolás a képzőművészet komolyzenéje. Az operában ugyanakkor ott van a vígopera is. Ila néni mellett kiállítottam a Kőműves Kelemennét ábrázoló festett szobrot is, amelyet valódi habarcsos ládába helyeztem.

– FOLYTATJUK –