– Honlapja kezdő oldalán olvasható: „… Minden reggel megszületik bennem a néző. A néző a fontos, aztán a művész. A nézőnek kell tehetségesnek lennie”. Kifejtené bővebben, mire is gondolt? Különös tekintettel az utolsó mondatra.
– Filozófiai megközelítésből a teremtett világ számunkra megannyi ismeretlent, titkot takar. Ha istenképemet, vallásos meggyőződésemet egyetlen szóban kellene megfogalmaznom, azt mondanám: a titok. Amíg az univerzumban egyetlen rejtély is felfedezetlen marad, addig az emberiség számára mindig is létezni fog a Mindenható. Régóta foglalkoztat a gravitáció mechanizmusa, a gyorsulással táguló világegyetem kérdésköre, és maga a földi lét. Számomra a földkerekség minden egyes lakója, a nagyjából 7,8 milliárd ember, potenciális „néző”. „A néző tehetsége” kitételnél magára a gondolkodó emberre gondoltam, aki a felszín által eltakart dolgok mélyére lát.

Fotó: Bach Máté
– Mikor kezdett vonzódni a festészethez?
– Nem voltak pályaválasztási gondjaim. Korán, általános iskolás koromban magával ragadott a festészet világa, már akkor festő szerettem volna lenni. Olyan, mint a példaképeim: Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, és persze Rembrandt. Ceruzával másoltam a műveiket, megpróbáltam a stílusukat és szellemiségüket utánozni. Nem sokkal később, úgy tizenkét évesen – olykor fizetségért – már olajjal festettem tájképeket alakokkal, és vadászjelenetet. A Képzőművészeti Gimnázium első osztályában megnyertem a négy évfolyam számára kiírt rajzverseny első díját, majd onnantól kezdve évente a díjak valamelyikét. Jelentkeztem a főiskolára, ám az első felvételin kiestem a rostán. Lesújtó és egyben kijózanító volt. Ekkor kellett szembesülnöm egyrészt a középiskolai oktatás kissé régies, „nagybányais” avíttságával, másrészt rádöbbennem, hogy a főiskolai mesterekből álló bizottság nem a tehetség, sokkal inkább az aktuális divatok, modorosságok szolgai követésének elvárásai alapján döntött. De arra is rájöttem, hogy ők sem csalhatatlanok. Aztán egy évig, a szakmai folytonosság fenntartása végett bronzszobor öntödében dolgoztam segédmunkásként, eközben, szorgalmasan bejártam a főiskolára a jeles osztályzatú hallgatóktól ellesni sikerük titkát. Érdekes, hogy a második nekirugaszkodásom sikeres lett. Mi több, mesterem, Kádár György az első órán, a hallgatók plénuma előtt kijelentette: mindeddig példátlan, hogy az összes felvételiztető mester – köztük Bernáth Aurél, Barcsay Jenő és a többiek, – egyöntetűen ugyanazon jelentkezőre adja le a szavazatát. Jelen esetben rám.