Szkok Iván: A témák úgy születnek, mint az emberek
Festővásznon mosolygó idős néni, a szájában valódi műfogsorral; építkezést megjárt habarcsos ládában fekvő Kőműves Kelemenné szobra; színorgiában fürdő Eurüdiké aktja – csak néhány meghökkentő, szokásostól eltérő műalkotás egy több mint hat évtizedes életműből. Szkok Iván festő-, szobrász-, illetve rajzművész elmondása szerint mestere nem más, mint a Teremtő Úristen, a Képzőművészeti Főiskolán túl pedig egész életre szólóan beiratkozott a Természet Akadémiájára.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
– Honlapja kezdő oldalán olvasható: „… Minden reggel megszületik bennem a néző. A néző a fontos, aztán a művész. A nézőnek kell tehetségesnek lennie”. Kifejtené bővebben, mire is gondolt? Különös tekintettel az utolsó mondatra.
– Filozófiai megközelítésből a teremtett világ számunkra megannyi ismeretlent, titkot takar. Ha istenképemet, vallásos meggyőződésemet egyetlen szóban kellene megfogalmaznom, azt mondanám: a titok. Amíg az univerzumban egyetlen rejtély is felfedezetlen marad, addig az emberiség számára mindig is létezni fog a Mindenható. Régóta foglalkoztat a gravitáció mechanizmusa, a gyorsulással táguló világegyetem kérdésköre, és maga a földi lét. Számomra a földkerekség minden egyes lakója, a nagyjából 7,8 milliárd ember, potenciális „néző”. „A néző tehetsége” kitételnél magára a gondolkodó emberre gondoltam, aki a felszín által eltakart dolgok mélyére lát.
– Mikor kezdett vonzódni a festészethez?
– Nem voltak pályaválasztási gondjaim. Korán, általános iskolás koromban magával ragadott a festészet világa, már akkor festő szerettem volna lenni. Olyan, mint a példaképeim: Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, és persze Rembrandt. Ceruzával másoltam a műveiket, megpróbáltam a stílusukat és szellemiségüket utánozni. Nem sokkal később, úgy tizenkét évesen – olykor fizetségért – már olajjal festettem tájképeket alakokkal, és vadászjelenetet. A Képzőművészeti Gimnázium első osztályában megnyertem a négy évfolyam számára kiírt rajzverseny első díját, majd onnantól kezdve évente a díjak valamelyikét. Jelentkeztem a főiskolára, ám az első felvételin kiestem a rostán. Lesújtó és egyben kijózanító volt. Ekkor kellett szembesülnöm egyrészt a középiskolai oktatás kissé régies, „nagybányais” avíttságával, másrészt rádöbbennem, hogy a főiskolai mesterekből álló bizottság nem a tehetség, sokkal inkább az aktuális divatok, modorosságok szolgai követésének elvárásai alapján döntött. De arra is rájöttem, hogy ők sem csalhatatlanok. Aztán egy évig, a szakmai folytonosság fenntartása végett bronzszobor öntödében dolgoztam segédmunkásként, eközben, szorgalmasan bejártam a főiskolára a jeles osztályzatú hallgatóktól ellesni sikerük titkát. Érdekes, hogy a második nekirugaszkodásom sikeres lett. Mi több, mesterem, Kádár György az első órán, a hallgatók plénuma előtt kijelentette: mindeddig példátlan, hogy az összes felvételiztető mester – köztük Bernáth Aurél, Barcsay Jenő és a többiek, – egyöntetűen ugyanazon jelentkezőre adja le a szavazatát. Jelen esetben rám.
– Az említett művészeken túl kiket tekintett még példaképének?
– Főiskolásként művésztelepen jártunk a Szovjetunióban, s ekkor találkoztam a leningrádi Ermitázsban Rembrandt Tékozló fiú című festményével, amely óriási hatást gyakorolt volt rám. Dühöt éreztem, és szabályosan elbőgtem magam; tudtam, hogy ezt a magasságot lehetetlen megugorni. De rajongója lettem Csontváry művészetének is; azt gondolom, ő az egyetemes kultúra egyik fénylő állócsillaga. Sajnos a mi nagyszerű Szinyei Merse Pálunk nem ismerte fel a zsenialitását, miként a többi kortárs művész sem. Ugyancsak csodáltam Ferenczy Károlyt, az embert. Reveláció volt látni a Műcsarnokban a francia P. Sullage absztrakt nonfiguratív hatalmas vásznait. Akkoriban belőlem is absztrakt művészt akartak faragni a főiskolán, de más irányt választottam. Nem akartam beállni a sorba egymillió-századiknak, a műfajt pedig amúgy is elöregedettnek, idejétmúltnak tartottam. Elhatároztam, hogy beiratkozom egy új felsőfokú intézménybe, ahol öröktől fogva színvonalas az oktatás. Ez a természet akadémiája. A mesterem pedig a Teremtő Úr.
– A kezdeteknél maradva: ha nem is hivatásos művészcsaládból származik, a szülőktől mégsem állt távol ez a világ. Támogatták ifjúkori törekvéseit?
– Száz százalékig. Édesapám amatőrként szépen festett, édesanyám tehetségesen rajzolt és zongorázott.
– Konzervatív értékrendben nevelték?
– Igen. Vas megyéből származom, vízimolnár családból. A malmok stabil, konszolidált életminőséget biztosítottak számunkra, a „Szkok-liszt” fogalomnak számított. A mesterség apáról-fiúra szállt, ha a családban fiúgyermek született, építettek neki egy vízimalmot. Aztán jött az államosítás, a kitelepítés, amit édesapám, hála Istennek, már nem élt meg. Édesanyámat minden ok nélkül meghurcolták, börtönbe zárták.
– Miért gondolta, hogy az évek során magába szívott szakmai ismereteket gimnáziumi tanárként kell továbbadnia? Milyen módszerrel oktatott?
– A budapesti I. István gimnázium rajztanára megbetegedett, baráti kérésre, valamint egy éves időtartamra elvállaltam a helyettesítést. Vonzónak tűnt a biztos megélhetés, a függetlenedés az anyagi kiszolgáltatottságtól. Ám az menet közben derült ki, hogy a tanítás komoly kihívás is egyben, hiszen világos, rövid, érthető válaszokat kell adni a gyerekek kérdéseire. Gyönyörűség elmagyarázni például az absztrakt művészet lényegét, a nonfiguratív ábrázolást: az öldöklés borzalmát, amely a világháborús pusztításról szól. De meg kellett ismertetni őket az absztrakt giccs fogalmával is, amely csupán tetszetős akar lenni. Virtusból, a negyedikes A, B, C, D, osztályoknak más és más, de a való életből vett példákon magyaráztam el a korszak művészeti és történeti üzenetét. A hatás kedvéért előhúztam rejtett színészi képességeimet, a dramaturgiai fordulatokkal teli órákon a gyerekek szinte lebénultak. Mindennek a csúcsaként – s erre voltam a legbüszkébb – a diákok előléptek saját előadásaik főszereplőivé.
– Komoly feltűnést keltett első kiállítása, amelyet a Műcsarnokban rendeztek, 1974-ben. Akkoriban rendhagyónak tűnt, hogy a festményen az ábrázolt képpel kombinálva festett szobrok is megjelentek, esetenként valódi tárgyakkal is kiegészítve. A művészeti ágak ilyen jellegű szintézise újdonságként hatott.
– Itt utalnék vissza arra a megállapításra, hogy a „nézőnek kell tehetségesnek lennie”. Rám, mint alkotóra ez kétszeresen is igaz. Valóban ki kellett nyitnom a szemem, hogy rátaláljak arra az útra, amelyet a sors kijelölt számomra, és megláthassam a jövőm. Az absztrakt lehetőségét abszolút kizártam, szakmai felkészültségem, büszkeségem nem engedte. Akár kamionsofőrnek is elmehettem volna, úgy alkotói válság nélkül nyomhattam volna a gázt… De valami mást, őszintébbet akartam. Első lépésként egy agyagból készített portrét mintáztam magamról. Kiégettem és befestettem természetesre, a szememet a valósághoz hűen kékre színeztem. Fontos szerepet szántam a festői, szinte impresszionisztikus árnyalatoknak, amely a megvilágítás függvénye, és minden pillanatban különböző. Az Aphrodité születése című munkámban például a hajnal színét úgy ábrázoltam a meztelen női testen, mintha a festett dombormű – kerettel együtt! – jobbról piros, balról kék, szemből pedig sárga lámpával lenne megvilágítva. Ilyen módon az alak piros-kék-sárga árnyékot vetett, a nézők pedig a lámpákat keresték a mennyezeten. Ez a pszeudónak nevezett jelenség teljesen szokatlan volt akkoriban. Tehát a szobraimat befestettem, a képeimet megmintáztam, mégsem én találtam fel a csőben a lyukat, csupán a régiek emléke előtt tisztelegtem. És folytattam Ádám portréját Éváról. Kitüntetésnek vettem, hogy a körülöttem lévő hangzavar dacára, a kor legfiatalabb művészeként önálló kiállítással kerülhettem a Műcsarnokba.
– Ez a fajta ábrázolásmód ezek szerint a múltban is létezett. Mitől hatnak mégis újszerűen a munkái?
– Mintázott képet, színes szobrot már Egyiptomban, vagy Mezopotámiában is csináltak, az ókortól kezdve a gótikán és a barokkon keresztül, egészen az impresszionistákig. Michelangelo és szellemi öröksége a folyamat tiszteletre méltó kivétele, amely abból a tévedésből fakadhatott, hogy a görög-, illetve római eredetű, a földből kiásott szobrokról már rég leázott és lekopott a festék. „A kevesebb több” elvén csakis egyszínű alkotásokat hoztak létre. Sokat tanultam a régiektől, de azt a fajta ábrázolásmódot, amiről beszéltünk, s ami a sajátom, azt magam honosítottam meg. Ettől függetlenül a festett szobrok ilyen jellegű, modern szemléletű alkotása a levegőben lógott. Csak épp kellett hozzá a diszkó-fény, a szórópisztoly, a tízezer decibel, a sebesség őrülete és a műanyag vegytan; és csak épp ki kellett találnia valakinek.
– Több mint hat évtizedes munkásságán végigtekintve feltűnő, hogy nincsenek korlátok. A teremtéstől a görög mitológiáig, az akttól a portrékon át a természetábrázolásig szinte minden témát feldolgoz. Mi inspirálja?
– A témák úgy születnek, mint az emberek. Az ihlet tündérszárnyakon száll, máskor meg kell álmodni, esetleg postás a táskájában hozza a megrendelést, és elrepülnek sárga csekkeken. A feladatok megtalálnak, nem lehet menekülni, jönnek belső sugallatra, másfelől külső megrendelőtől. Örömmel készítek portrét, de akár köztéri szobrot is. Szívesen hozom példaként az Artisjus épületének előcsarnokát, ahová a Kilenc Múzsa freskóját festettem, és ahol a képen magam is megjelenek, amint küzdök a holt anyaggal, hogy életre keljen, majd magasra emelem a győzelem istennője, Szamothrakéi Niké szárnyas szobrát. Számomra – de sokan vagyunk így – minden ember potenciális modell. Volt a családnak egy kedves rokona, a kilencvenhat éves Koncz Ila néni, aki nagyon bájosan és bátran nevetett, ilyenkor kivillant az új műfogsora. Az arcáról domborművet csináltam, megfestettem, nevető szájába pedig valódi műfogsort helyeztem, amit a fogorvosi eszközök boltjában vásároltam. A Műcsarnokban állítottam ki, elképesztő hatása lett. Mindenki röhögött. Tudjuk, az emberábrázolás a képzőművészet komolyzenéje. Az operában ugyanakkor ott van a vígopera is. Ila néni mellett kiállítottam a Kőműves Kelemennét ábrázoló festett szobrot is, amelyet valódi habarcsos ládába helyeztem.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.