A halszemoptika groteszkjével csúsztatott és tágított, kihalt utcák, terek, nagyvárosok furcsa, átmeneti mozdulatlansága. A kamera persze mozog, idegesen, kapkodón, és ettől mozog a város is, csak nem megszokott, lüktető módján, hisz nincs ott senki és semmi, amitől lüktethetne. Mintha inkább inogna az egész. Az olykor megsokszorozott és sokszor fölpörgetett képekben persze ott feszül az emlékezés megsokszorozásának és fölpörgetésének vágya is – hogy ez az érzés mit is jelent napjainkban, olvasóink fantáziájára bízom.
A kihalt utcákon, tereken, épületeken pásztázó kamera kapkodó, néma képeit egy ismerős-ismeretlen dal itatja át valódi élettel. Olyan dal, ami szólhatna bárhol, bármikor, bármiről, de most közmegegyezéses alapon mindnyájunkról szól.
A Rolling Stones dala nyilván akkor is jó volna, ha rossz volna, hisz ők írták és játszották föl. De e ténytől függetlenül is jó: középtempós, feszes, laza és dögös, a csordavokálok egyszerre sugároznak erőt, elvágyódást, és szomorúságot, Mick Jagger nyújtásai, kiabálós kántálásai, és suttogásai még mindig kortalanul sodornak magukkal, akár a blues-os szájharmonika sikolyai. A Keith Richards védjegyének számító, nyitott hangolású gitárfutamokat mintha csak a szél fújta volna össze – tudatos és rutinos a lazaság. A hangolási technikát Richards még 1968 végén fedezte föl (bluesgitárosokat figyelt meg, akik bendzsóhangolást használtak gitárra és üvegnyakkal slide-oltak) és fejlesztette tovább magának: „Megváltoztatsz egyetlen húrt, és hirtelen egy új univerzum tárul fel az ujjaid alatt (…) Senki nem gondolt arra, hogy moll akkordokat játsszon nyitott hangolásban, mert tényleg jó sokat kell hozzá ravaszkodni.
Újra kell gondolnod az egész történetet, mintha a zongorádat a feje tetejére állítanák, és a fekete billentyűk lennének a fehérek, a fehérek meg a feketék. Úgyhogy nem csak a gitárodat, hanem az agyadat és az ujjaidat is át kell hangolnod. (…) Hirtelen kipottyansz a normál zene birodalmából. (…) Bizonyos húrokat teljesen nyitva hagyhatsz. Attól működik a nyitott hangolás, hogy megtalálod a köztük lévő űrt. Ha rátalálsz a megfelelő akkordra, akkor meghallod, hogy mögötte az a másik akkord is szól, amit valójában nem is játszol. (…) Az öt húr visszavitt a nyugat-afrikai törzsekhez. Nekik volt egy nagyon hasonló öthúros hangszerük, ami kicsit hasonlított a bendzsóra. Az is ugyanezt az együtt zengést produkálta, ez rendezte össze a többi hangot, és az iszonyat erős dobokat. Mindig szólt mögötte egy hang, amely végigvonult az egész kompozíción. Ha meghallgatsz néhány precízen kidolgozott Mozart- vagy Vivaldi-művet, akkor rájössz, hogy ezt a technikát ők is ismerték. Tudták, hogy mikor hagyjanak egy hangot csak lógni a levegőben ott, ahol semmi keresnivalója nincs.” – mondja Richards Élet című könyvében, amit sok zenész egyik legféltettebb kincseként őriz.
