Van úgy, hogy az ember csak egy bizonyos könyvre vágyik

Van az ember szellemi egyedfejlődésének egy bizonyos fázisa, amikor a szóvicc és az ehhez kapcsolódó humor összes megnyilvánulási formája gurgulászó, csiklandó nevetésre tudja késztetni; jó esetben ez elmúlik a korakamaszkorral, rossz esetben ez a bizonyos ember így marad örökre. Mint minden (csak módjával) gondolkodó és a világ dolgaira reflektáló kamasz, én is átmentem ezen a fázison: ennek az időszaknak meghatározó könyve Tim Show (tetszik esetleg lúdbőrözni már hátszőrileg? Ejtsék csak ki egyben!) Kölcsön pofon messze száll című könyve.

Szerettem, abban az évben sokszor, utána minden évben legalább kétszer elolvastam, éveken át. Aztán egyre ritkábban, most meg már nagyon régen nem. Csak arra emlékszem, hogy szóvicc, író-kéz meg Boy Kott. És bevallom, nem merem újra elolvasni, mert így kerek és szép a történet: nem akarom elrontani sem az illúziót, amit életemnek erről az időszakáról táplálok, sem a magamról kialakított képet, hogy milyen voltam egykor. Jó ez így. A könyv megvan, és már elkezdtem ajánlgatni a gyermekeimnek: amikor ők is általmennek azon a vízen, sőt vízmedren, mely szóviccekkel van kibélelve, biztosan nekik is segíteni fog. És hát mi mást várhatunk el egy számunkra fontos könyvtől?

Tim Show (B. Kiss Botond): Kölcsön pofon messze száll. Hunga-Print Nyomda és Kiadó, Budapest, 1992.