Van úgy, hogy az ember csak egy bizonyos könyvre vágyik

Van az ember szellemi egyedfejlődésének egy bizonyos fázisa, amikor a szóvicc és az ehhez kapcsolódó humor összes megnyilvánulási formája gurgulászó, csiklandó nevetésre tudja késztetni; jó esetben ez elmúlik a korakamaszkorral, rossz esetben ez a bizonyos ember így marad örökre. Mint minden (csak módjával) gondolkodó és a világ dolgaira reflektáló kamasz, én is átmentem ezen a fázison: ennek az időszaknak meghatározó könyve Tim Show (tetszik esetleg lúdbőrözni már hátszőrileg? Ejtsék csak ki egyben!) Kölcsön pofon messze száll című könyve.

A könyv a kilencvenes évek elején jelent meg, és bár a copyright-oldala dermesztően hiányos, annyi kiderül belőle, hogy minden bizonnyal egy B. Kiss Botond nevű ember írta, aki azóta eltűnt az irodalmi élet térképéről, pedig többször rákerestem. Ez a könyv kilencedikes koromban ért el engem, egyszer kölcsönkaptam egy napra, elolvastam, áhítattal tartva a kezemben (ragasztott kötés, a legpocsékabb), majd visszaadtam, és belebetegedtem, amiért nekem nincs meg.

Nagyon sokáig kerestem, a kisvárosban, ahol laktunk, alig pár embernek volt birtokában, de mivel ők is életük szóviccelős időszakában voltak éppen, semmiképpen nem adták el nekem. Közben én teljesen betege lettem annak, hogy nem tarthatom a könyvespolcomon; nem ízlett az étel, nem tetszett a meglévő sokszáz könyvem: csak erre vágytam.

A megoldást egy osztálykirándulás hozta el, amikor egyik igen csinos osztálytársnőm irtózatosan berúgott, és míg a többiek elmentek bulizni, én otthonmaradtam vele. Nem éltem vissza a helyzettel (hiszen úriember voltam, meg hát csak kilencedikes), viszont egész este segítettem neki a vackára való visszatántorgásban, majd újra és így tovább, hajnalig.

Másnap, vagyis harmadnap „Mari”, aki túlélte az esetet, és homályos emlékei alapján is igen hálás volt nekem, megkérdezte, mivel köszönhetné meg mindazt, amit tettem (meg amit nem), és hát én ismét nem éltem vissza helyzettel (hiszen úriember voltam, meg kilencedikes… továbbá szóviccekre éhes elme lüktetett a koponyámban), úgyhogy szerényen és félve ezt a könyvet kértem tőle örökbe (mert, csodák csodája, „Marinak” megvolt, pedig nem is szeretett olvasni – kiismerhetetlenek az irodalom búvópatakjai, valóban).

És nekem adta.

Eleinte el sem hittem, hogy az enyém: hetekig csak néztem az íróasztalomon, nem mertem hozzáérni sem, nehogy szétporladjon a kezem között, nehogy csak jelenésnek bizonyuljon. Aztán elolvastam egyszer és még sokszor, és állítom, nem volt nálam gőgös-boldogabb ember a városban, hogy birtoklom ezt a csodát.

A története egyszerű, mert nincs. Indiános könyv és indiánkönyv-paródia egyben, laza cselekménnyel, amelynek egyetlen célja, hogy szolgálja és aládúcolja az elképesztő mennyiségben áradó, szerintem – ezt mind a mai napig így gondolom – nem is igénytelen szóviccet (író-kezek a főszereplői, például, meg egy Boy Kott nevű verőlegény). Visítva röhögtem, mondatokat, bekezdéseket tudtam idézni fejből, hosszú időre rányomta (sajnos) bélyegét az én irályomra is, és hát volt benne valami egészen különleges íz, szimpatikus és okos visszafogottság, amelyik fölülemelte az egyszeri és egyszerű (szó)vicceken, és gyönyörűséggel töltötte el az arra fogékony intellektust – túl a szóvicceken, valahol már a szépirodalom kertjében bóklászva.

Szerettem, abban az évben sokszor, utána minden évben legalább kétszer elolvastam, éveken át. Aztán egyre ritkábban, most meg már nagyon régen nem. Csak arra emlékszem, hogy szóvicc, író-kéz meg Boy Kott. És bevallom, nem merem újra elolvasni, mert így kerek és szép a történet: nem akarom elrontani sem az illúziót, amit életemnek erről az időszakáról táplálok, sem a magamról kialakított képet, hogy milyen voltam egykor. Jó ez így. A könyv megvan, és már elkezdtem ajánlgatni a gyermekeimnek: amikor ők is általmennek azon a vízen, sőt vízmedren, mely szóviccekkel van kibélelve, biztosan nekik is segíteni fog. És hát mi mást várhatunk el egy számunkra fontos könyvtől?

Tim Show (B. Kiss Botond): Kölcsön pofon messze száll. Hunga-Print Nyomda és Kiadó, Budapest, 1992.